Aligha fogják lelkesülten tudomásul venni azok az emberek, akik kénytelenek (a kifizetésében több hónapot is késő) havi 20–30 ezer dináros keresetből élni és családjukat eltartani, hogy a kormány „lefeküdt” azoknak a közvállalatoknak (is), amelyek hosszú évek óta csak halmozzák a veszteségeket, miközben a szerbiai átlagfizetés kétszeresét osztják szét minden elsején, most pedig – a napokban aláírt kollektív szerződés értelmében – csaknem 50 000 dinár kamatmentes kölcsönt kapnak a cégüktől. Mivel nincs nyereségük, az idei évre az említett célra esedékes 1,7 milliárd dinárt a költségvetés, vagyis az adófizető polgárok tömege állja.
A „mindenki megelégedésére” született megoldásról nyilatkozó szakszervezeti vezető azt sem felejtette el hangsúlyozni, hogy ezúttal a kölcsönt vissza fogják fizetni. Ebből az következik, hogy az utóbbi években hasonló összegben kapott vállalati készpénzhitel tulajdonképpen ajándék volt. A térítési kötelezettségről szólva, egyébként, a sorok között érezhető volt a méltatlankodás.
Egy rendes, rendezett országban ilyesmire aligha kerülhetne sor, hiszen ha valaki pénzügyi zavarban van, akkor a bankjához fordul. Ebben az esetben szó sincs a dolgozók méltatlanul alacsony életszínvonaláról, és arról sem, hogy szükség szerint kapna ilyen, nem kis anyagi támogatást. Egyszerűen „alanyi jogon” mindenkinek jár, aki történetesen a villanygazdaságban, vagy a tavalyelőtt félmilliárd euró veszteséges felhalmozó Srbijagasban dolgozik.
A kormány pedig nemcsak hallgat, hanem – amint a kollektív szerződés aláírása is bizonyítja – áldását is adja erre.
Hasonlóan viselkedik a reprezentációt illetően is. A tavalyi év végén ugyanis a miniszterelnök kiadta az egyszemélyi („cári”) ukázt, miszerint a közvállalatok és állami intézmények kötelesek hatvan százalékkal csökkenteni a reprezentációs költségeiket. Mivel mindegyik érintett köteles volt bemutatni az idei esztendőre vonatkozó ügyviteli tervét, mindannyian eleget is tettek ennek a parancsnak. Ugyanakkor „közbeszerzési” pályázatot írtak ki „vendéglátó-ipari szolgáltatásokra”. Talán mondani sem kell, hogy minden esetben a kedvenc kocsmáik nyerték el ezt a megbízatást. Mivel az ilyesmire nem kötelesek engedélyt kérni a pénzügyminisztériumtól, gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak. Vagyis: ugyanúgy eljárnak ők maguk és kebelbarátaik dőzsölni (mivel közvállalatokról van szó) az adófizetők pénzén, mint ahogyan tették azt az elmúlt hatvan-hetven évben.
A kormány pedig ismét hallgat. Pedig az igazgatók ezzel a húzásukkal tulajdonképpen nevetségessé tették a minisztertanácsot, de mindenekelőtt a magát titói magasságokban képzelő miniszterelnököt.
Sem az egyik, sem a másik oldalt egyáltalán nem érdekli, hogy Szerbiában látványosan nő a szegénységi küszöb alatt élő családok száma, s közülük nem kevésnek olykor csak napi egy étkezésre (sem) futja, míg a párt(ok) (fél)kegyelméből pozícióba kerültek az otthoni csülkös bableves helyett malac- és báránypecsenyét esznek.
A nép mindezt látja, hallja. Tévedés volna azt hinni, hogy ők ezzel nincsenek tisztában, de valahogy úgy viselkednek, mint az egyik zentai gyár munkása, aki a hiperinfláció idején a heti tízmárkás fizetésével dicsekedett, holott mások egész hónapi munkájukért még öt márka (pillanatnyi) értékű dinárt sem kaptak. Ő akkor dölyfösen mondta: „Fáj a …! Nekem jó!”
A többi pedig akár éhen is pusztulhat.
