2024. március 28., csütörtök
Ungvári tudósítónk jegyzete

A háború árnyékában…

Kárpátalja több mint ezer kilométerre van a háborús keleti régióktól, a nagy távolság ellenére azonban a véres konfliktus következményei nagyon erősen éreztetik hatásukat Ukrajna legnyugatibb megyéjében is. Szinte nincs olyan beszélgetés, induljon bárhonnan, hogy két perc múlva ne ott tartanának a felek: meddig tart még ez a szörnyűség, mi lesz így velünk? Az emberek egyre jobban félnek. Félnek a behívástól, félnek a háború okozta egyre elviselhetetlenebb gazdasági-szociális terhektől, félnek a harcok kiterjedésétől, félnek a határzártól. Rettegnek a hadiállapot bevezetésétől...

Bár eleinte a többség azt remélte, minket itt, Kárpátalján nem legyint meg a háború szele, sajnos azonban nem így történt. Az elmúlt egy évben gyökeresen megváltozott minden. Az ember már-már hajlamos boldog békebeli időknek nevezni az ország életét fenekestől felforgató Euromajdan előtti időszakot. Az akkor utcára vonultak reményeiből gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Egy jottányit sem került az ország közelebb Európához, sőt… A dérrel-dúrral beharangozott reformokból semmi nem valósult meg, a rendszer ugyanolyan átláthatatlan, és ennél fogva velejéig korrupt, egyesek szerint pedig még romlottabb, mint a Janukovics-rezsim idején volt. Az átvilágítási törvénnyel csak az volt a cél, hogy a régi rendszer kiszolgálóit eltávolítsák, helyükre pedig az új hatalom emberei kerüljenek. Ám érdemben ez semmilyen változást nem hozott.

Közben pedig az élet kezd elviselhetetlenül nehéz és kilátástalan lenni. Az ukrán nemzeti fizetőeszköz, a hrivnya egy év alatt háromszorosát veszített az értékéből. Forintban számolva az átlagnyugdíj alig haladja meg a tízezret, míg az átlagbér a húszezret. Eközben az árak a duplájukra nőttek. Az üzletekben vagy éppen a benzinkutakon naponta akár többször is átcímkézik a termékek árait. Mindent a dollár árfolyamának növekedéséhez kötnek. A kormány és a jegybank pedig csak tehetetlenül szemléli a lakosság tömeges és gyors elszegényedését, holott már eddig is Ukrajna volt az öreg kontinens talán legszegényebb országa.

A kijevi propagandagépezet igyekszik minden rosszat az általa terrorellenes hadműveletnek nevezett – a valóságban ez inkább hasonlít polgárháborúra – eseményekkel magyarázni. Úton-útfélen azt sulykolják, Ukrajnának minden erejével az orosz agresszor legyőzésén kell fáradoznia. Érzékeltetésképpen két példa. Arszenyij Jacenyuk kormányfő nem olyan régen például azt mondta, aki ma a bérek, nyugdíjak, szociális kifizetések összegét kevesli, azok felzárkózását követeli, az bizony orosz érdekeket szolgál, s mint ilyen, a moszkvai titkosszolgálat embere. A közösségi oldalakon még most is ezen viccelődnek, mondván, nem is tudták, hogy a szomszéd öreg néni a hírhedt KGB-utód embere. Vagy itt van Petro Porosenko kijelentése. Az államfő erős kritikával illette azokat, akik megtagadják a mozgósítást. Szerinte az ilyenek az ellenséget segítik, s ezért a börtönben a helyük. Tanácsadója, Jurij Birjukov még durvább volt, gyáva kutyáknak és patkányoknak nevezte a behívás elől menekülőket. Az üzenetet elsősorban a kárpátaljaiaknak címezte, merthogy itt halad a legvontatottabban az immáron negyedik hullámban elrendelt mozgósítás. Az 1,2 millió lakosú megyében áprilisig háromezer tartalékost kellene mozgósítani. Mostanáig azonban csak a terv ötödét sikerült teljesíteniük. Holott már trükköznek is. Újabban nemcsak otthonukban keresik fel a behívandó személyeket, hanem a munkahelyükre viszik a behívót. Az utakon is megállítják az autósokat, s valamiféle listákon kutakodnak, ám a hatóság tagadja, hogy ily módon is próbálják verbuválni a seregbe szántakat.

A kárpátaljaiak jelentős többsége nem akar bevonulni. Ez tény. S nem igaz, amit az ukrán sajtó szajkóz, hogy az itt élő magyarok próbálnak kibújni a sorozás alól. A többségi nemzethez tartozók ugyanúgy meg akarják úszni ezt a barbárságot. Egyszerűen csak nem akarnak odaveszni. Élni, túlélni szeretnének. Ezt viszont Kijevben „halálos bűnként” állítják be. Hatvannál is több kárpátaljai katona veszett már oda a harcokban, köztük több magyar nemzetiségű. A legelső kárpátaljai áldozat, Popovics Roland, beregszászi magyar fiatalember volt. Akik megjárták a poklok poklát, s hazajöhettek egy kis szabadságra, mindent elkövetnek, hogy ne kerüljenek vissza. Nem titkolják, merőben más történik a fronton, mint amit Kijevben állítanak.

A katonai behívók megtagadása viszont más vidékekre is átterjedt. Naponta találkozhatunk olyan hírekkel, hogy egy-egy faluban elkergették a behívókat kézbesítő illetékeseket, hogy egyszerűen megtagadják a mozgósítást, az államfőnek és csapatának címeznek behívót… Az emberek többsége, s nem csak Kárpátalján, nem akar háborút, békét szeretne.

Persze mindenki készül a legrosszabb forgatókönyvre is, a totális, kiterjedt háborúra. Mi lesz akkor, ha végleg elszabadul a pokol, ha csődöt mond a legutóbbi minszki megállapodás, ha az Egyesült Államok fegyvert ad Ukrajnának, amit az oroszok biztosan nem fognak ölbe tett kézzel nézni? Aki tehette, magyar útlevéllel jött be a határon, hogy nagyobb baj és fenyegetettség esetén kiutazhasson. Akinek volt rá lehetősége, közeli rokona, barátja befogadhatta, az már átment odaátra, s munkát keres. Sokan még távolabb, főként Csehországban, Németországban és Angliában próbálkoznak. A kilencvenes években már volt egy nagyobb áttelepülési hullám a magyarok körében, ez a mostani még nagyobb méreteket ölthet. Az emberek csak élni, egyszerűen túlélni szeretnének…