Az, hogy nincs elég hely a bölcsődékben és óvodákban nem csak szabadkai probléma. Érint minden nagyobb szerbiai várost, így Újvidéket, Belgrádot, Ništ és még sorolhatnám. A probléma forrása szinte mindenhol hasonló, évtizedek óta nem épültek óvodák. Ez csupán a fővárosra nem igaz, ahol van, hogy évente több új épületet is megnyitnak, viszont ott a lakosság száma – a munkalehetőség és magasabb életszínvonal miatt – növekedett annyira, hogy nem tudták követni az elvárásokat. A fővárosban tavaly csaknem 4500 gyermek maradt napközis ellátás nélkül. Hogy szüleik hogyan oldották meg végül a felügyeletüket, nem tudni, de közülük több anyuka is felmondásra kényszerült emiatt.
Számtalanszor említettük már, hogy Szerbia az egyik legidősebb ország Európában és amennyiben nem veszi komolyan a fehér pestis okozta problémákat, néhány évtized múlva fiatal munkaerő nélkül marad. Nemcsak az elvándorlás okoz fejtörést mindannyiunknak, hanem az is, hogy akik itt maradnak, nem vállalnak gyereket. Ki ilyen, ki olyan okból vagy meggyőződésből. Amennyiben vállalnak, akkor is igen ritka, hogy egy vagy két gyermeknél több szülessen a mai szerbiai családokban. Ha ironikusan fogalmaznék, még szerencse, hogy így van, képzeljék mi lenne, ha a fiatalok nem távoznának, hanem itthon házasodnának és még gyermekeket is hoznának a világra. Egy idő után nem lenne, aki dolgozzon, mégpedig azért, mert több anyuka is arra kényszerülne, mint az elmúlt években több tucatnyian, hogy feladja biztos munkahelyét, mert egyszerűen nem tudta állami bölcsődébe, napközibe íratni a gyermekét. A magánellátásért igencsak borsos árat kérnek el országszerte, annak pedig végképp nincs értelme, hogy az édesanya azért járjon el dolgozni, hogy valaki más naphosszat vigyázzon a gyermekére, s ő ezért odafizesse a bébiszitternek keresete nagy részét. Az ugyanis nagyon ritka manapság, hogy a nagyszülők teljes mértékben az unokáik rendelkezésére álljanak, hiszen vagy dolgoznak, mert a nyugdíjkorhatár eléréséig még legalább tíz évük van, vagy hivatalosan munkanélküliek ugyan, de a napi betevőt mégis valahogy elő kell teremteniük.
Szabadkán évente száz, százötven gyermek nem jut be az állami óvodába. Más szerbiai nagyvárosokban ez a szám meghaladja a három-négyszázat is. Eközben a falvakban más gondokkal szembesülnek a szülők. Ott ugyanis nincsenek bölcsődék. Igaz, ritka, hogy ne legyen a közelben nagymama vagy rokon, aki vigyázna a gyerekre, mert a falvakban élők nagy része mezőgazdaságból él, ellenkező esetben azonban mit tegyenek a szülők?
Miközben politikusaink a natalitás növelésén „dolgoznak”, legalábbis azt hangoztatják: gyermeket kell vállalni, nemcsak a családalapításkor anyagiakban, de később az infrastruktúra tekintetében, gondoskodásban sincsenek otthon. Úgy tűnik, a legfelsőbb illetékeseknek fogalmuk sincs arról, hogy melyik végéről fogják meg a problémát, az évtizedek óta elhanyagolt rendszert hogyan újítsák fel, reformálják meg, ha már csak az óvodai ellátásról beszélünk.
Megváltozott a világ, az édesanyáknak elsődleges feladatuk, hogy a gyermeknevelés mellett a munkahelyükön is helyt kell állniuk. Nem csupán kényszerből, mert anyagi helyzetük megköveteli, hogy munkát vállaljanak, hanem azért is, mert érvényesülni akarnak. S a gyermekeik mellett felnőtt társaságra is vágynak. Kialakult egy rendszer, amelyet az államnak kötelessége működtetni, s ha a nőket is teljes munkaidőben dolgoztatja, kötelessége biztosítani a gyermekek megfelelő felügyeletét és ellátását.
