A zenei új hullám megjelenésével a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a volt Jugoszláviában számos remek zenekar alakult, Zágrábban az Azra és a Haustor, Szarajevóban a Zabranjeno pušenje, Belgrád kapcsán pedig elegendő megemlíteni az 1981-ben napvilágot látott legendás Paket aranžman albumot, amelyet három fiatal együttes jegyzett: az Idoli, az Električni orgazam és a Šarlo akrobata. Az utóbbi csapatnak az említett lemezen szerepelt a Niko kao ja című dala. A szűk másfél perces antisláger gyakorlatilag a háromszavas dalcím pergős ritmusban történő ismétlésében merül ki: „Niko, niko kao ja! Nikad niko kao ja!” Avagy: „Senki sem olyan, mint én! Soha senki sem lesz olyan, mint én!” Ugyanabban az évben megjelent Hidegpróba című kötetében írta Sziveri János Átváltozások című versében a következő sorokat: „– Átváltoztam, mint soha még. / Egyszerűen az lettem, ami voltam. / Önmagammá alakultam. Most / már vagyok, mert tudom: / lenni, nem hasonlítani akarok.”
A Niko kao ja és a lenni, nem hasonlítani egy egész nemzedék életérzését fejezte ki. Azt, hogy életed minden pillanatában magadat add, eredeti legyél, különbözzél: saját véleményed legyen, alkotásod tükrözze egyéniségedet. Ez az igény a nemzedékemet is jellemezte. A zenénél maradva, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején úgyszintén számos kiváló együttes született a térségben, amelyek azonnal saját szerzeményekkel próbálkoztak. Ezt az akkori kulturális modell is támogatta: a dalversenyeken, gitárfesztiválokon a legjobb, legeredetibb előadókat keresték és díjazták. A kilencvenes évek elején a Partibrejkers azt énekelte: „Biti isti, biti poseban, biti slobodan, biti samo svoj.” Avagy: „Ugyanannak lenni, különlegesnek lenni, szabadnak lenni, önmagadé lenni.” Valamennyien különlegesek, szabadok, önmagunké akartunk lenni. Azzal, hogy házibulikon saját dalainkat dúdoltuk, azzal, hogy lázadtunk az akkori politikai rezsim ellen, azzal, hogy minden elolvasott könyvről volt különvéleményünk, azzal, hogy igyekeztünk megérteni a körülöttünk zajló történések összefüggéseit.
Közhelynek számít azt mondani, hogy az utóbbi másfél évtizedben gyökeresen megváltozott a világ: a számítógép, az internet és a közösségi oldalak elterjedése alapjában változtatta meg szokásainkat számos téren. Elég csak az újságolvasást és a zenehallgatást említeni. A huszonegyedik század újításai azonban nemcsak közvetlenül az információs forradalomhoz kapcsolódnak, a szórakoztatóiparban is számos újdonság történt, a téma kapcsán elegendő a tehetségkutatókra összpontosítani. Azzal ellentétben, hogy alig néhány évtizede még az eredetiség számított, manapság az a lényeg, hogy minél jobb kópia legyél: az eredetihez viszonyítva minél pontosabban előadd egy világsztár dalát hangban, előadásmódban, kinézetben. Miközben végig az egyéniség kialakításának fontosságáról beszélnek, mindent megtesznek ugyanannak háttérbe szorításáért. A hard core és punk zenén felnőtt szépfiú két héten belül csöpögős tucatszámot dalolász és mindenki meghatódik tőle, a klasszikus rockzenéért rajongó lánynak pedig azt tanácsolják, hogy énekeljen egy kis latinosat, egy kis diszkósat meg egy kis R&B-t, hogy meg tudják ítélni képességeit. Képzeljük el Bonót a U2-ból metálosan hörögve énekelni, vagy mekkora badarság lenne Lovasi Banditól elvárni, hogy az eredetihez hasonlóan el tudja énekelni a Hungária- vagy az Omega-dalokat. Bonót és Lovasit éppen azért szeretjük, mert azok, akik, és nem mások.
A zeneipar egy szegmense a társadalomnak, és hűen tükrözi a társadalmon belül zajló tendenciákat. Amikor az egész társadalom a tökéletes másolat megalkotására épül, és minden téren a legjobb kópia jutalmazása dominál, illúzió elvárni a kereskedelmi televízióktól az egyéniség felkutatását. A modern társadalom nagymértékben szellemi klónok gyártásán alapszik. Nem az eredeti ötleteket és meglátásokat díjazzák, hanem azt, aki a legpontosabban és a legkövetkezetesebben tudja megismételni a Nagy Vezér szavait. Azokat a remek gondolkodókat – vannak köztük tudományok doktorai is –, akiknek mindig pont ugyanaz jut eszükbe, mint a Nagy Vezérnek – csak egy kicsit később.
Nyilván sohasem hallották még Milant, Koját és Vd-t kiáltozni: Niko, niko kao ja!
