2024. április 19., péntek

Feletetni vagy eladni?

Nemrég a külkereskedelmi miniszter azzal dicsekedett, hogy a mezőgazdasági termékek kiviteléből eredő deviza mennyisége meghaladta a folyamatosan favorizált gépkocsiexportot. Eurómilliárdokat keres az ország a búza, kukorica, cukor, szója… kiszállításával. Ugyanakkor mindegyik illetékes mélyen hallgat arról, hogyha a gabonát itthon használnánk fel és sertés- vagy marhahús formájában adnánk el a külföldieknek, sokkal nagyobb lenne a kereset.

Ezt az egyszerű logikát más, környező országokban már régen megértették, hiszen például Magyarország Szerbiában vásárol kukoricát, a fagyasztott hasított sertéseket pedig éppen nálunk értékesíti. Ez különösen azóta jellemző, amióta az Európai Unió összebalhézott az oroszokkal, akik az EU embargójára válaszként leállították az élelmiszer behozatalát 28 tagországból. Amikor ez a truccolás napvilágot látott, a politikai vezetőink, s nem kevés szakember is, azonnal harsányan kinyilatkoztatta, hogy küszöbön a kiviteli Kánaán a szerbiai mezőgazdaság számára. Hogyisne, hiszen a hatalmas orosz piacon még mindig szinte mindent el lehet adni.

Elvileg, a gyakorlatban azonban merőben más a helyzet. A közelmúltban ugyanis az orosz illetékes szolgálat arra hívta fel a szerbiai exportőrök figyelmét, hogy a felkínált áru minősége nem üti meg az elfogadható mércét. Ez főleg a sertéshúsra vonatkozott. Pedig a kelet-nyugati összezördüléskor a politikum igyekezett rábeszélni a tenyésztőket, hogy minél több malacot állítsanak a hizlaldájukba, hiszen számukra az akkori helyzet „az évszázad üzletét” jelenthette volna.

A baj akkor kezdődött, amikor az is kiderült, hogy a balkáni sertések lényegesen drágábbak, mint amennyi pénzt az oroszok szántak értük, tehát egyszerűen hátat fordítottak a „testvéreknek” és a Dél-Amerikából érkezett ajánlatokat vették figyelembe.

Itthon sajnos igen sokan hittek az ígéreteknek, s ennek következményeként most Szerbiában elég lenne a hazai „termés” is. Az ügyeskedő importőrök azonban a saját útjukat járják, amely most éppen ellentétes a szerbiai gazdák érdekeivel.

Azokban a szomszédos országokban (Horvátországban és Magyarországon), amelyekben egyre átgondoltabb stratégiával fejlesztik és támogatják(!) a mezőgazdaságot, az orosz embargó miatt viszont nem tudják értékesíteni vágóállataikat, így kénytelenek, kissé nyomott áron ugyan, túladni a vágásra megérett állományon. Ezt használják ki az ügyeskedők, s viszonylag olcsón felvásárolnak több tízezer tonnát. Érthető, hogy a hazai hentesüzletekben folyamatosan esik a tőkehús ára. Azt azonban a fogyasztók közül nyilván kevesen tudják, hogy behozatali áruról van szó. Az egyre szegényebb vevőknek egyébként sem számít az áru eredete, csupán az ára.

A kistenyésztők vannak a legnagyobb bajban, mivel nemrég még kétszáz dináros kilónkénti áron el tudták adni a sonkásokat, ma már jó, ha száztíz dinárt kapnak értük.

Nem kérdéses, hogy ez hatalmas érvágás lesz számukra, s akinek nincs jelentősebb tartaléka, akár tönkre is mehet. Az állam csak tessék-lássék foglalkozik velük, helyzetmentő támogatást pedig most már nem is ígér.

Ebből a helyzetből nehéz végső következtetést levonni, s még a címben feltett kérdés megválaszolása is kétséges. Rövid távon ugyanis kifizetődő lehetne a kukoricatermő területek növelése, de állattenyésztés nélkül a talaj előbb-utóbb „lesoványodik”, s ez rányomja bélyegét a későbbi évek hozamára.

Kétségtelen, hogy legésszerűbb volna itthon feletetni a kukoricát, majd a feldolgozott haszonállatokat külföldre szállítani, de egy ilyen hosszú és meglehetősen költséges folyamat beindítására a parasztjaink ma képtelenek. Az állam pedig továbbra is rablógazdálkodást folytat, s a földművest elsősorban fejőstehénnek tekinti.

Amíg teheti.