A tanzániai Serengeti Nemzeti Parkból minden év júliusában mintegy másfél millió csíkos gnú indul el szokásos vándorlására, amely ezer kilométer után a Masai Mara Nemzeti Parkban ér véget, ahol a világ legnagyobb csordájára az ásványokban gazdag füves legelő vár. A patás hadsereget az út során számos megpróbáltatás éri, hiszen például a Mara folyónál menetrendszerűen lesik őket az óriási krokodilok és a vízilovak, s ha fel is kapaszkodnak a meredek parton, ott meg az oroszlánok, hiénák, sakálok hada tizedeli a csordát. A gnúknak csak egy fegyverük van: a példányszámuk, azaz az óriási csorda nyújt menedéket a szerencsésebb egyedeknek.
Ezzel a csordaelmélettel kelt útra az elmúlt hónapokban az a több tízezer koszovói albán, akik a jobb megélhetés reményében Nyugat-Európát vették célba. Nem ez az első menekülthullám Szerbia déli tartományából, csak a köztudott szerb–albán ellentét miatt a múltban a tehetősebb országok sokkal nagyobb szimpátiával viseltettek az albánok iránt, mint manapság. A ’90-es években például tömegesével adtak menekültstátuszt és letelepedési jogot ezeknek az embereknek, miattuk bombázta le a NATO Szerbiát, ám hol vannak már a régi szép, multikulturális világról szövögetett álmok, hol van már a Nyugat mérhetetlen gazdagsága?!
Szerbiai adatok szerint tavaly június óta mintegy 33 ezer koszovói polgár lépte át a szerb–magyar határt, de ez a szám sokkal nagyobb, hiszen az illegálisan átkelt csoportok nagyságáról csak feltevések léteznek. Ezek szerint csak az utolsó két hónapban mintegy 50 ezer albán kelt útra, ebből 6000 iskolás korú gyermek. Az emberáradatot aztán főleg Budapesten tartóztatják fel, a következő állomás pedig Győr, de a már említett csordaszellem miatt, a nagy számok törvényét ismerve sokan vannak olyanok, akik végül mégis belépnek Ausztria és Németország területére. Őket aztán gyorsított eljárással visszatoloncolják Magyarországra, északi szomszédaink pedig ugyanezt tervezik Szerbia irányába. Csak januárban 10 200 albán kért menedékjogot Magyarországon, érdekes azonban, hogy a magyarok még senkit sem toloncoltak vissza Szerbiába, ahol aztán az lesz a sorsuk, hogy szépen autóbuszra ültetik őket, és irány Koszovó.
A világban semmi sem történik véletlenül. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben ismételten megindult a menekülthad, mert nyílt titok, hogy a Nyugaton letelepedett albánok tartották el az otthon maradt rokonokat, abból a pénzből vásárolták fel a szerbek ingatlanjait, s legvégül abból a pénzből vásároltak fegyvert a végső összetűzésre. Most azonban egész más a helyzet. Koszovó de facto független terület, tehát maximum saját maguk elől menekülhetnek. Európa sem a régi, hiszen az Európai Unióban szakképzett, rögtön munkába állítható munkaerőt keresnek, s nem kell elfeledni, hogy az unió elsősorban a csatlakozott országok egymás közötti tőke- és munkaerő áramlását irányozta elő. Magyarország is erre esküdött fel, s egyszerűen nem képes eltartani, vagy munkát adni több tízezer ilyen jellegű bevándorlónak. Mivel egy-egy menekült napi ellátása 4500 forintba kerül, hosszú távon ez nem fenntartható állapot, s mérget lehet venni rá, hogy a parlament hamarosan megoldást talál a koszovói menekültáradatra.
Nyugaton egész más félelmek vannak. Ott a terrorizmus árnyéka vetül immár az egész társadalomra, s talán egy kicsit kapóra is jött ez a menekültsereg, mert az albánok kiutasításával kiutasíthatják az oda tartó szíreket, afgánokat, egyszóval: a muzulmánokat. Ilyen szempontból tehát valóban a multikulturalizmus végnapjait láthatjuk, mert akármilyen szép dolog is a sokszínűség, már az ilyen téren mindig óvatos Németországban is tüntetnek az iszlamizálódás ellen, mert például vannak már Németországban olyan területek – mint például Berlin VIII. kerülete, Neukölln –, ahová a német már nem engedheti ki nyugodt szívvel a csemetéjét. És akkor még nem beszéltünk Franciaországról, ahol a lakosság több mint 10 százaléka a szegregáció és a kilátástalanság miatt mélyen csalódott muszlim, s a második-harmadik generációs nemzedék a szélsőség felé kezd fordulni. Angliában mintegy 3 millió muszlim él, akik vallásilag, erkölcsileg aligha nevezhetők liberálisnak, s Skandináviában is óriásiak a gondok, mert ott ugyan a társadalom csak elenyésző töredéke a muszlim, de azok követik el a bűncselekmények 74 százalékát, s emiatt a békés északiaknak is kezd elfogyni a türelmük.
Sajnálatos módon a tapasztalatok nem rózsásak. Az ilyen menekültek nagy része nem tud, de nem is akar beilleszkedni a választott társadalmába, hanem az ottani szociális védelmi rendszer minden jótékony hatását akarja felélni, legtöbbször úgy, hogy fél tucat, vagy még több gyermekük van. Nekik a segélyből való élet maga a Kánaán, s legtöbbször nem is törekednek anyagilag gyarapítani a családot, az országot. Vannak természetesen jó példák is, csak sajnos nem ezek a gyakoribbak, így a közeljövőben az várható, hogy mindenütt felüti a fejét az idegenellenesség, s ez sajnálatos módon a szélsőséges eszmék térhódítását is jelentheti.
És akkor mi van Szerbiával? Sokan most kajánul kuncognak, ugyanis számos koszovói albánnak egyszeriben eszébe jutott, hogy ő azért mégiscsak szerbiai állampolgár, s Belgrádban útlevél-kérelemmel fordultak a szervekhez. Ilyen téren az albánok maguk erősítik meg, hogy Koszovó Szerbia része, csak hát sovány vigasz ez, mert anno 73 napig élőben nézhettük javaink lerombolását, lebombázását, átéltük az embargót, s a mai napig azt a koloncot nyögjük, amit úgy hívnak: Koszovó. Pontosabban, ez a kolonc nem csak a mostani nemzedék terhe, hanem 1913-tól, az I. balkáni háborútól vannak gondok Koszovóval, s a „demográfiai háború” vége az lett, hogy manapság mintegy 2 millió albán, és kevesebb mint 200 ezer szerb él a déli tartományban. A mese vége tehát sejthető, jelenleg azonban ott tartunk, hogy a tolerancia jelét sem mutatják sem az albánok, sem a szerbek, mert az időnkénti brüsszeli tárgyalások eredményeit csak a minimum minimumának nevezhetjük. Ne legyen tehát kétségünk, a szerbiai hatóságok hova kívánják ezeket az embereket. Az emberi jogokról szóló színházi előadást megtartják, nem korlátozzák az érkezetteket mozgásukban, de a buszok hamarosan visszaindulnak Pristina felé. Talán így is van ez rendjén. A koszovói albánok kiharcolták a függetlenségüket, s ha nem tetszik nekik valami az országukban, úgy tegyenek rendet benne. Pénzt meg kérjenek az amerikaiaktól, akiknek a zászlajukat mindig lengetik, ha épp a szerbeket rugdossák.
