Ne add, fiam, a nádihegedűdet!

A Magyar Életfa díjjal kitüntetett Balassa Julianna azt vallja: az ember közösségi lény, és mindenki igényli, hogy valamilyen közösséghez kötődjön és abban élje meg emberségét, magyarságát

Mihályi Katalin

2015. február 12., 15:00

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A Magyar Életfa díjjal kitüntetett Balassa Julianna nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárnő évtizedeken át elhivatottan munkálkodott a dél-bánáti magyar oktatásért, művelődésért, tájékoztatásért. Említhetnénk a pancsovai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületben végzett munkáját, a Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központ alapítását, vezetését, a Pancsovai Televízió Magyar Percek című magazinműsorának szerkesztését, amikor Székelykevén nem volt magyar ajkú fizika szakos tanár, természetes volt számára, hogy tiszteletdíjasként vállalja e tárgy oktatását. közben természetesen nem elhanyagolva sok-sok egyéb tennivalóját sem.

 Egész életét Bánátban élte le. Szülei is a közösségért tevékenykedő emberek voltak, mennyire határozta meg, hogy a tanári pályára ment és ennyi mindent tett a magyar oktatásért, kultúráért, tájékoztatásért Bánátban?

– Kanizsai származású édesapám, Nagy Bálint és zombori neveltetésű édesanyám Tölgyesi Mária-Irma kántortanító-házaspárként mindig ott tanított, ahova kinevezték őket, illetve édesapámat, amíg csak ő dolgozott, így történt, hogy kilencedik és tizedik gyermekként a bátyámmal már Oroszlámoson születtünk. Idősebb testvéreim születési helyei „térképezik” a család előző lakhelyeit: Adorján, Veprőd, Kucora, Torontáltorda, Mohol, Székelykevére édesapám áthelyezését követően néhány hónapos koromban költözött a család. Gyerekkorom és ifjúságom is e faluhoz kötődik. Nagybecskereken jártam gimnáziumba, főiskolára, majd fiatalasszonyként Pancsovára kerültem. Szerintem akárhova születik az ember, ahol él, természetesen, az időtartamtól függően, annak a környezetnek neveltje lesz, ahogy ön fogalmazott, ez az én esetemben Bánát. Ha például Kanizsán maradunk, akkor a tömbnek a szellemisége lett volna jobban hatással rám. Így ez a „kis” ellenszél is hatott, hogy itt a Bánságban mindig is kisebbségben voltunk – nem ennyire kisebbségben –, de tény, hogy az ember azzal foglalkozik, amit a környezete, a saját indíttatása, lelkiismerete és az ezzel összefonódó hivatástudata, közösségszeretete diktál. Fontos, hogy valamivel foglalkozzon, tevékenykedjen, valami nyomot hagyjon maga után, de ez nem is mindig tudatos, egyszerűen az embernek azzal kell foglalkoznia, amire képes, amire környezetében igény van, és bármivel foglalkozzék, azt tisztességesen tegye. Ahogy József Attila írta: Dolgozni csak pontosan, szépen ... azt vallom, hogy csakis így érdemes, mert a félmunkának kevesebb a hozadéka, hatása, mintha az ember szívvel-lélekkel végigcsinálja azt, amit elkezdett, a velejéig hatol a dolgoknak, lázad, hogyha kell. Ez a szilárd alap elsősorban, a szüleim önzetlensége-, életszemlélete-, humanizmusa-, sokoldalú tevékenysége- és a „jó szóvak oktasd” mellett főleg az egészséges példaadásuk révén ragadt rám, így volt mire építenem a továbbiakban is.

 Jobb adni, mint kapni, ahogyan az Apostolok Cselekedeteiben is olvashatunk. Mennyire vallja magáénak ezt a mondást? Bánáti magyar értelmiségiként hogyan látja ezt a sajnos fogyatkozó magyarságot? Mennyire értékeket szolgáló és formáló szerepe van a magyar értelmiségnek, a magyar közösségi embereknek a Bánátban?

 – Jobb adni, mint kapni-- szerintem kölcsönösség áll fenn a két dolog között, mert aki nem tud adni, ne is várjon el semmit másoktól. Én nagyon sokat kaptam másoktól, már gyermekkoromban is, de ennek akkor még nem voltam tudatában. Bármit adunk, a lényeg, hogy ne érdekből tegyük, hanem jó szándékkal, ahogy az egyházi tanításban is szerepel. Adni amit lehet, ahol lehet és ahogy lehet, és ez természetesen korántsem csak anyagi vetületre korlátozódik. Az értelmiséginek kötelessége adni abból, amivel a teremtő megáldotta, mert ha nem is egyformának születtünk, mindenkinek megvan a maga szerepköre az életben, és a lehetősége az emberi kapcsolattartásra, az egymást való segítésre, úgyhogy aki intellektuális szempontból egy kevéssel is többet kapott az átlagnál, kötelessége ezt a tehetségét arra fordítani, hogy másoknak is szebbé, jobbá tegye az életét: vagy a közösségi élet szervezésével, tanítással, tájékoztatással. Ez az alapvető kötelességünk, ez a közösségi fennmaradás lényege. A családi nevelésből kiindulva valahogy már a veleszületett mellé gyermekkoromtól ragadt rám az a közösségi hozzáállás. Az ember közösségi lény, és mindenki igényli, hogy valamilyen közösséghez kötődjön és ott élje meg emberségét, magyarságát.

A fogyatkozó lélekszámú Bánságban a kivándorlás kérdése foglalkoztat nagyon sokunkat a kilencvenes évek eleje óta. A magyar kultúra napja alkalmából itt Pancsován, a Petőfiben felolvasást tartottunk öten, akik verseket is írunk, és minden felolvasott műből érződött bizonyos fokig ez a fogyatkozás. Én még a kilencvenes években kezdtem az ilyen jellegű gondok megfogalmazását a kivándorlókkal kapcsolatban, Jancsika- és Juliska-képpel, ahogy szórják a kavicsot ide, oda meg amoda, hogy visszataláljanak. Azután már más formájában is, verseim jó részének ez a tematikája, természetesen a háttérben ott szerepelnek az okok is, ott vannak a tények, miért a tömeges kivándorlás. A kilencvenes években azt hittük, ez a tetőfoka mindennek, most szintén azt kell látnunk, hogy megint a kivándorlóknak csak a hátát nézzük, és sajnos nem csak nálunk van így, hanem az egész Kárpát-medencére jellemző. Persze, hogy itt több tényező közrejátszik: szociális helyzet, kilátástalanság, azután talán a jobb lehetőségek keresése is. A fiataloknak, akik egyébként is elmennének, azzal, hogy a magyar útlevéllel egyben EU-s útlevelet kapnak, csak a dolgukat könnyítjük meg, de tény, hogy Székelykevéről egy év alatt 500 személy vándorolt ki, a szabadkai statisztikákban is azt olvasom, hogy egy nyáron egy iskolából 12 gyereket vittek el a külföldre távozó szülők. Ezek tények, amelyekkel szembe kell néznünk, cselekednünk kell, és amíg a kilencvenes évek elején úgy képzeltük, tudunk cselekedni, de most már olyan mértékű a fogyatkozás, a kivándorlás, hogy tudjuk, tennünk kell valamit, ám ide már nem elég az egyén. Eddig úgy képzeltük, hogy ugyan egy fecske nem csinál nyarat, de hívhatja a többi fecskét, viszont most már nincs is kit hívni talán, és ide már közösség kell, közösség a talpán, minden szinten: akár a kultúregyesületekben, az egyházak szintjén okvetlenül, mert ott még megvan a lehetőség, az iskolák itt- ott már az utolsókat rúgják, a hertelendyfalvi iskola egy összevont alsós tagozatra maradt... Nehéz most már a visszaút, viszont a politikusok, a Magyar Nemzeti Tanács tervezete a gazdasági felerősödésről, a meglévő- és alkalmazott oktatási stratégiája mellett, az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatunk. Látunk ugyan visszatérőket is, ám akik már kisgyerekeket visznek ki új környezetbe, sokkal nehezebben térnek vissza, szerencsére erre is akad példa, de kevesebb. Azt is sok esetben tapasztaljuk, hogy nagyon sokan szeretnének visszajönni, ha lenne mire. Kiváló szakembereinket veszítjük el, a pancsovai Petőfiből is számos értékes fiatal ment el, kevesen maradtunk, de annak ellenére tesszük, amit tehetünk: közhírré tenni a gondokat, de ugyanakkor valami kis kapaszkodót adni az embereknek, hogy lássanak pozitív példákat is. Hogy alátámasszam: október 23-án nagyon szép megemlékezést tartottunk a pancsovai Petőfi MME-ben, de 1996 óta március 15-ei ünnepséget is szervezünk (azelőtt is rendeztünk, csak Petőfi-est címmel, azóta viszont kimondjuk, hogy ez március 15-e megemlékezés), ezeket a tévéadásban is bemutattuk, mert minden ünnepet jegyeztünk korábban is a műsorban, és ezt teszik ma is a kolléganők, akik a Magyar Perceket most készítik, nagyon lelkiismeretesen. A tévénézők a Petőfiben összesereglett közönséget, a mi versmondóinkat látják, ennek más jelleggel van egy többletüzenete, hogy a mi ünnepségünkről szól az adás, interjúk kíséretében, mert minden olyan dolog fontos, ami még a reményt tartja az emberekben és a remény majd hozza a többit maga után.

  Bármikor beszélgettünk, mindig tisztelettel emlegette az elődöket, az idősebbeket, és mindig a fiatalokat/fiatalabbakat ajánlotta a figyelmünkbe. Mennyire fontos helyzetbe hozni a fiatalokat?

 – Minden pedagógusnak ez kell, hogy legyen az életcélja. Nem jó tanár az, akin nem tesznek túl a tanítványai. Ez néhány esetben velem, illetve a tanítványaimmal is megtörtént. Az elődökre való visszatekintés olyan, mint a védőpajzs, az tette lehetővé a továbblépést, hogy folytattuk az általuk megkezdett utat. Sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy nem csak rajtunk múlik, hogyan alakul a közösség élete. Intézményesen és tendenciózusan is folytak leépülést szorgalmazó tevékenységek. Egy személyes tapasztalat, amit nagy érvágásként éltem meg: a gimnázium hatodik osztályát fejeztem be akkor, amikor a nagybecskereki magyar gimnáziumból az összes magyar osztályt áttették a szerb gimnáziumba, akkor ott már csak egy csepp voltunk a tengerben, más közeg, más kommunikáció a szünetekben. Ami a testvériség-egységnek, egymás megismerésének talán hasznára vált, de az identitásmegőrzésnek már kevésbé. Nem kérdezték meg tőlünk, hogy akarunk e közeget változtatni. Ilyen volt később a gimnáziumok megszüntetése. A többieknek jut is maradt is tagozat is, iskola is, ám itt Pancsován nekünk a magyar gimnáziumi tagozatok megszüntetése óriási érvágás volt, már akkor, a magyar diákok szétszóródásával, a több helyre való telepítéssel a közösségépítés lehetősége veszett el, pedig abból a gimnáziumból, amit az elődeink teremtettek meg, mintegy kétszáz magyar érettségizett került ki, ők tartották fenn a Dél-Bánságot még 20 évig, de ebből ma csak Székelykevén érződik valami, a többi helységben sajnos ennek a hatása szűnik, mert épp a fiatal tanerő vándorolt ki, bár Székelykevén is diákból is mind kevesebb van, így tanárra sincs akkora szükség. Nagyon szomorú a helyzet, ott tanítottam a munkakorom vége felé, tiszteletdíjasan, hogy a tanulók magyarul tanulhassák a fizikát, akkoriban két-két osztály volt, elsőtől nyolcadikig, most pedig egy-egy osztályra alig tudják összegyűjteni a gyerekeket. Ez rövid idő alatt nagy változás, nagy leépülés, és a politikusoktól, a nemzeti tanácstól, intézményektől, civil szervezetektől minden olyan intézkedést, kezdeményezést nagyon méltányolunk, ami arra irányul, hogy itt valamiféle visszafordulás mégis bekövetkezzék.

Verseit, publicisztikai írásait, a Magyar Percek emlékezetes riportjait, interjúit mikor olvashatja egy kötetben az olvasó?

--Elővettem a verseimet és kezdtem a gépbe táplálni lassan, egyenként. A verseimmel gyakran a közéletbe is ,,bele-belekiabáltam”, néha allegóriában, néha nagyon konkrétan. Megemlíteném például a Síppal dobbal című versem, amely utalás minden magyar ember számára ismerős, s amely az elején még arra biztat, hogy Ne add fiam a nádihegedűdet, vagy a „Magyar Szó-siratóból” (amikor a kilencvenes években gond volt a lap megjelenésével): „Buksi kis fejecskék termőtalajába / apám is itt hintett vetőmagot. / Ki meri a szépet-jót nyújtó kezemből / kivenni az ő nyelvén írott lapot?”… A többi majd a reménybeli kötetben! A publicisztikai írásaim is így születtek, többnyire „belekiabálásként”: Oldott kéve, vagy fogyó gyertya, A tengerszint alól, Nulladik fokú hozzáállás, A cipó fenekéről, a Kocsik szeptemberben címűt, amely akkor született, amikor elkezdtek indulni az ösztöndíjasaink. Közös kiadványokban egy-egy helyi elemzés, ismertető, 12 éven át aláolvasó-szövegként vastag mondanivalóval fűszerezve a tények, a nekrológusok és gyászbeszédek is ma már kész dél-bánáti történelem… Mindezt fontos közzétenni, hogy tudjanak róla mások is, magasabb fórumokon és szélesebb közegben is, hogy itt, a Dél-Bánságban mi minden történik. Ezek az írások nem maradtak visszhang nélkül. Ahhoz is hozzájárultak, hogy tudatosítsuk azt, amit az elődeink tettek annak érdekében, hogy ma még itt lehessünk. Nagy nevek, lelkes emberek, a Dél Bánáti Szemle indítói, a pancsovai gimnázium magyar tagozatainak kiharcolói, olykor egzisztenciájukat kockáztatva forogtak itt állandóan a közéletben: Nagy Sívó Zoltán, Erdei Ernő, Erős János, Kún Szabó Júlia, Barabás Albert, Szofrán Tamás, Jóna János, Varga Sándor és mások. Épp a minap beszélgettünk a Petőfiben arról, ma milyen nagy jelentősége van a tévéadásoknak. Azt, amit mi 13-an kezdtünk el, ma hárman folytatják: Halász Zsuzsanna, tanár, a Magyar Percek szerkesztője, Lécsei Ilona, a Tamási Művelődési Egyesület titkára és Kerekes Emília, aki volt tanítványunk. Ma szerencsére jobbak a műszaki lehetőségeik, működik a hanganyag és képcsere Újvidékkel, Szabadkával. Említettem, 13-an kezdtük, de aztán csökkenő haladványban fogyatkoztunk évről évre, ahogy a megélhetési lehetőségeink romlottak és a fiataljaink szivárogtak ki külföldre, örülünk hogy többen közülük Magyarországon hasznosítják az itt szerzett tapasztalataikat, viszont nekünk óriási űr maradt utánuk. Korábban rosszabbak voltak a műszaki feltételek, de nagy előny volt, hogy a helyszínre utazhattunk, büszke vagyok a Sólyom László elnök úr látogatásáról készült saját felvételre, az Orbán-Đinđić találkozóról készült 17 perces összeállításunkra szintén saját felvételinkkel. Soha nem az volt a cél, ma sem az, hogy kitöltsük a fél órás műsoridőt, hanem hogy a fél órába beleférjen minden magyar vonatkozású esemény, ami szűkebb, tágabb közösségünkben és Kárpát-medencei szinten a magyarság életében történik és fontos. Fontosak a fiatalok: a Petőfi vezetőségében és szakköreiben néhányan volt „nulladikos” és szaknyelvi utóképzős ösztöndíjasunk, de másokra, az itthon tanulókra, itthon maradottakra továbbra is támaszkodhatunk, számíthatunk, és ez nagyon lényeges. Addig talán még ellenállunk az érvágásoknak és nem siratjuk még el végleg a nádihegedűnket.

Balassa Julianna:

 

Síppal, dobbal

 

Anyám, nézik a nádihegedűmet.

 

Mutasd hát, picim a nádihegedűdet.

 

Anyám, kérik a nádihegedűmet.

 

Ne add, kicsikém, a nádihegedűdet!

 

Anyám, elveszik a nádihegedűmet.

 

Szorítsd, fiacskám, a nádihegedűdet!

 

Anyám, viszik a nádihegedűmet!

 

Sirasd, fiam, a nádihegedűdet.

 

Pancsova, 1990. november. 2.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2019     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap
ISO9001 sertified
ISO14001 sertified
IQ NET sertified

Development & Hosting by: CNT | Design by: Plakatila