A magyar közszolgálati és a kereskedelmi csatornákon naponta levetítik azt a társadalmi célú hirdetést, amelyben gyermekek hívják fel a figyelmet az erőszakos jeleneteket tartalmazó filmek és számítógépes játékok „negatív” hatásaira, és az ilyen jeleneteket, vagy pedig szexuális viszonyt is bemutató filmeknél, műsoroknál kitűzött korhatárkarikák „fontosságára”. A kérdés csupán az, hogy vajon az erőszakos jeleneteket (is) tartalmazó filmek, illetve számítógépes játékok a bűnösök abban, hogy agresszívvá válik egy-egy gyerek, vagy csupán egyszerűbb valamire ráfogni a saját tehetetlenségünket egy olyan társadalom részeként, amelyben az egész életünk mellé nyugodtan kibiggyeszthetjük a vörös 18-as karikát. Gondoljunk csak arra, hogy min is mentünk keresztül a múlt század kilencvenes éveiben, s manapság is legtöbbünknek untig elég összehasonlítani havi jövedelmének a „nagyságát” a kifizetendő számlák értékével.
Egyrészt tény, hogy a tömegkultúra az értékek mellett többtucatnyi szemetet is ránk zúdít, viszont igazából semmi sem igazolja azt, hogy egyesek ezért válnak erőszakossá, s követnek el bűntényeket. A médiaerőszak elleni leggyakoribb vád egyébként az, hogy utánzásra buzdít, és, aki ilyesmit lát, akkor saját maga is erőszakossá válik. A bibi az egészben csupán az, hogy ezek az állítások ez idáig alaptalannak bizonyultak. Tipikus példája ennek Oliver Stone Született gyilkosok (Natural Born Killers) című filmjének angliai esete, amikor is, még jóval a filmnek a szigetországban történő bemutatása előtt, a filmmel több mint kétszáz újságcikk foglalkozott, amelynek szerzői azzal riogatták olvasóikat, hogy az Egyesült Államokban 11 gyilkosságot követtek el a film hatása alatt, s azt is tudni vélték, hogy hol és mikor történtek az emberölések. Azonban amikor a film bemutatása előtt a brit hatóság utánanézett ezeknek az eseteknek, s személyesen ellenőrizték a híreszteléseket, kiderült, hogy a firkászok találták ki a gyilkosságokat és tálalták ezeket az újságjaikon keresztül.
Tanulságos az is, hogy az amerikai közvélemény miképpen viszonyult a Columbine középiskolában elkövetett mészárláshoz. Az emberek többsége véletlenül sem az országban hatályos, túlzottan engedékeny fegyverviselési törvényt ítélte el, hanem a „televízióban mindjobban elterjedt erőszakot”, illetve a rockzenét okolták a történtekért.
Az elméletalkotók egyébként az ilyen társadalmi reakciókat morális pániknak nevezik. Stanley Cohen amerikai szociológus szerint akkor beszélhetünk morális pánikról, ha egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét, elfogadott értékrendszerét fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. A morális pánik során kialakult képzetek beépülnek a társadalom hiedelemrendszerébe, és leegyszerűsítő magyarázatot kínálnak a társadalmi rendről szóló laikus elképzelések megalkotásához. Márpedig a hatalmon lévők hajlamosak visszaélni ezzel, ugyanis a segítségével, a félelmet fenntartva, sokkal súlyosabb, nehezebben kezelhető problémákról terelhetik el a közvélemény figyelmét. Császi Lajos magyarországi médiakutató szerint az erőszak ábrázolása a médiában nem hajlamosít valódi erőszakra, hanem ellenkezőleg, elrettent attól. Az erőszakos videojátékok körül kialakult felhajtás pedig alaptalan morális pánik, s ahogyan egykoron a filmbeli és a tévébeli erőszak verte ki sokaknál a biztosítékot, most az internettől és a videojátékoktól való rettegés van soron. Császi szerint a korhatárkarikákkal pedig a kormányzatok, és a szülők is abban az illúzióban ringatják magukat, hogy egyrészt a médiát, másrészt pedig a gyermeknevelést képesek ellenőrizni. Legtöbben ügyet sem vetnek a korhatárkarikákra, a tiltás pedig felhívja a figyelmet, s még fokozza is az egészséges kíváncsiságot.
