2024. április 20., szombat

Gion Nándor és 1944

Virágnyelven az etnikai tisztogatásról

Ma már szabadon lehet beszélni arról, hogy 1944 késő őszén és telén milyen sok magyar esett áldozatul a jugoszláv partizánok kegyetlenkedéseinek. Arról is például, hogy Szenttamáson több mint ötszáz áldozata volt az akkori atrocitásoknak. Ám nem volt ez mindig így. Az 1941-ben Szenttamáson született Gion Nándor viszont egész pályája folyamán tematizálta az 1944-es történéseket is. Aki ismeri a volt Jugoszlávia (irodalom)politikai viszonyait, tudja, hogy ez milyen nagy teljesítmény.

Gion már az 1960-as évek végének viszonylag szabadabb légkörében is tett célzásokat közössége legnagyobb traumájára. „Mi féltünk nagyon éjszaka, mert arrafelé sok embert megöltek a háborúban, és később is [kiemelés: K. Á.] láttunk hullákat a folyóban úszni” – olvassuk Gionnál 1968-ban. A következő évben megjelent Testvérem, Joáb című regényében még többet engedett meg magának. Többek között ezeket írta: „Opat sok magyart agyonvert a háború után. […] – Ez nem igaz – mondta a Fehér Ló. – Vert ő agyon szerbeket is. – De főleg magyarokat – mondta a Kovács Pali.” A sokszor ironizáló Kovács Pali szerint az is „milyen őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta. […] Az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a művelet abban az időben, közvetlenül a háború után […] igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.” Nem csoda, hogy ezek és a hasonló mondatok miatt csak hosszas hercehurca után jelenhetett meg a regény; Gion Jugoszláviában gyanússá vált, Magyarországon pedig tiltólistára került. Köteteit évekig nem engedték be Magyarországra, például az 1971-es Ezen az oldalon-t sem, amelyben szintén több burkolt utalás van az 1944-es szörnyűségekre. Ebben a könyvben az egyik legkegyetlenebb kivégzési módra egy ismert cirkuszi mutatvány többszöri naturalisztikus leírásával célzott Gion: „egy ember bebújik egy hosszú faládába, azután odajönnek ketten a közönségből, és kettéfűrészelik a ládát. Látni lehet, ahogy fűrészelik az ember beleit […] azok meg ott bent mozgatják a kezüket-lábukat, vonaglanak, a közönség pedig tombol. Az emberek imádják nézni, amikor valakit kettéfűrészelnek.” A „keresztvágó fűrész” majd csak a rendszerváltás után publikált Ez a nap a miénk-ben lesz 1944 véres őszének emblematikus eszköze Gionnál. Viszont már az 1971-es kötetben is olvasható egy történet egy lányról, akit a háború végén majdnem széttép egy farkaskutya a községháza udvarán, ahová mindenkit bekísérnek, akinek – ki tudja, miért – „benne van a neve a jegyzékben”. Hogy mi minden történt még a községházán, arról természetesen nem olvashatunk 1971-ben; arról viszont igen, hogy a botcsinálta karhatalmisták annyira siettek közben, hogy „még arra sem volt idejük, hogy legalább vacak kis csillagocskát varrjanak a sapkájukra”.

A hetvenes évek elejének egyre romló politikai légkörében Gionnak is önkritikát kellett gyakorolnia, ami után beláthatta: ha továbbra is meg akar jelenni, illetve ha Magyarországon is hozzáférhetőnek akarja tudni írásait, le kell mondania a nyílt célozgatásokról. Ezért 1973-ban Virágos Katona címmel megkezdett történelmi regényfolyamában a magyarság sérelmeiről példázatosan: általában német köntösbe bujtatva írt, a ’44-es eseményekre pedig csak egészen finom utalásokat tett. (A regény egyik epizódjában például az első világháború végén egy orosz őrmester félrelöki magyar hadifoglyokra lövöldöző cseh bajtársát. Ebbe a jelenetbe az 1944-es vérengzés több olyan esetét is beleérezhetjük, amelyben a vérengzésre készülő vagy abba már belemelegedett partizánokat szovjet tisztek állították le.) A Virágos Katona 1898-ban kezdődik, és 1918 tavaszáig tart, Rózsaméz című folytatása aztán 1920 tavaszával indul. A két rész között Gion kihagyta az első világháború végi országvesztés időszakát; ráadásul a magyar csapatok 1941-es bácskai bevonulásának előestéjével évtizedekre félbe is hagyta a regénysorozatot. Beszédes ez az elhallgatás. Mintha Gion azt üzente volna: itt következnek azok az igazán súlyos dolgok, amikről most nem lehet írni. Ezért majd csak 1996-tól folytatta Latroknak is játszott című sorozatát: rögtön az 1941-es események taglalásával, majd az 1944-es eseményeket is alaposan érintve – egészen az 1945-ös választásokig. Mind olyan téma, amiről 1990 előtt nem írhatta volna meg az igazat. A kompromisszumokkal elkészített regényeket viszont Jugoszláviában, Magyarországon, sőt a szocialista Romániában is kiadták, mindenütt sikere volt: a szerző még Híd-díjat is kapott érte.

Bár Gion hosszú időre félbehagyta főművét, az 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényben már folytatta is azoknak a tartalmaknak a kódolt közlését, amelyek egy 1941 húsvétjával folytatódó regénybe kívánkoztak. Különösen érzékeny volt a téma, ezért Gion különösen ügyelt a tálalásra. Az ifjúsági regény műfaját választotta, s benne egy olyan szimbolikus kifejezésmódot használt, amely jóval többről beszél, mint az 1941–1944-es időszak, de az is jól érthetően benne van.

A Kárókatonák jelképes cselekménye 1944 nyarán kezdődik. A regényben egy csapat magyar gyerek egész nyáron az elhagyatott vágóhídon játszik, és a vértől vörös falakra főképpen kárókatonákat rajzol, mert örvendezik a jövevényeknek, akik „három évvel ezelőtt szálltak le az akácfára”. A madarak képét a gyerekek később a falba vésik, hogy „örök időkre itt maradjanak”. Veszélyes játék ez, mert a részeges Kocsmáros gyűlöli őket és a madarakat, és le akarja mosatni velük a falakat. A gyerekek tornyot is építenek a nyár folyamán, mert lelkesednek a Kocsmárostól való védelmezőjük, Gergián vadőr tervéért, hogy a torony segítségével a darvakat is lecsalogassák, és újra megtelepítsék a vidéken. Augusztus végén viszont egy pillanat alatt nyomasztóan ködös őszi idő telepszik a tájra. Egy, a nagycsütörtöki utolsó vacsorára emlékeztető jelenet után a Kocsmáros, aki korábban már egy darut is lelőtt, és így elkergette a nemes madarakat, most egy kárókatonát lő le, majd a védelmére siető Gergiánt is megöli. Ekkor az időjárás hirtelen veszélyesen ellenségessé változik, és leírhatatlan szomorúság szakad a gyerekek világára. Mindennek vége: „Burai J. melléből furcsa, nyüszítő hang tört elő. Olyasféle hang volt ez, mint amikor először jött el a Vágóhídra üvölteni, és a leölt állatok hangját utánozta. De most egyszerre utánozta valamennyi állat hangját. Sírt Burai J., vonított, mint a megkínzott állatok, beleüvöltött a mocskos felhőkbe. És vele együtt sírtunk mindannyian, összeölelkeztünk ott a torony tetején, összedugtuk a fejünket, és sírtunk, ordítottunk egyre hangosabban és hangosabban. Nem láttuk a csillagokat, a zongorát sem hallottuk már. Semmi sem volt körülöttünk.” Ezekkel a mondatokkal végződik a mű törzsszövege az 1944-es események 33. évfordulóján.

A regényt keretező fejezetekben a mesélő, aki hosszú idő után tér vissza gyermekkora színhelyére, megállapítja, hogy a szomorú eset óta nem jöttek vissza a kárókatonák, elgazosodott a táj, és elszaporodott a kakukk, amit nem szabad elkergetni, mert „védett madár”. Reményteli fejlemény viszont, hogy a helyben maradt régi barátok továbbörökítik a kárókatona szeretetét, és elég sokan vannak gyerekek a környéken, akik lelkesednek a toronyért, és segíteni fognak az új vadőrnek továbbépíteni. Így azzal a bizakodással ér véget a regény, hogy „egyszer majd ismét lejönnek a kárókatonák. Lehet, hogy a darvak is.”

A Kárókatonák… tömény allegória: minden mozzanata megfeleltethető valamely rejtett tartalomnak. Az akácfa például a Délvidéket, a kárókatonák a visszavárt magyar katonákat, illetve az 1941–44 közötti kis magyar világot, a darvak az első világháború előtti békeidőket, a Kocsmáros az ellenséges hatalmat, az időjárás változása az 1944. őszi „még hidegebb napokat” jelképezi. Gergián az akkoriban megölt magyar apákat, halála körülményei az egész délvidéki magyarság kálváriáját, a kakukkok a második világháború után betelepített politikailag megbízható délszlávokat, a torony pedig a Magyarországhoz való tartozás utáni vágyat jeleníti meg. A regény mégis olyan ügyesen van megírva, hogy a hatalom nem vette észre ezeket az utalásokat, sőt, a szerző a megjelenés évében a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség által odaítélt Neven-díjat is megkapta érte. Akárcsak öt évvel későbbi, nem kevésbé trükkösködő Sortűz egy fekete bivalyért című folytatásáért. Az utóbbiban többek között arról olvasunk, hogy a főszereplők szertartásosan kerülgetnek egy sírt, hátha szerencsét hoz. A sírban négy kislány van eltemetve, akik 1941-ben, 1942-ben, 1943-ban és 1944-ben (a rövid magyar uralom éveiben!) hunytak el: az utolsó éppen a vesztes hadsereg visszavonulása közben halt meg. Egy másik 1944-es halott sírköve pedig, amely a „Szlimák család kriptája”-ként szerepel a regényben, menedéket nyújt majd a gyerekszereplőknek egy robbanáskor.

Az 1941-ben született Gion Nándor így foglalta össze a gyerekkorát 1998-ban: „A vérengzéseket követően azonban helyreállt a rend és a béke: szépen elvoltunk a sírkövek és a folyó mellett.” Az idézetet olvasva lehet csak arra gondolni, hogy az író szülőháza valóban temetők között épült, de lehet tovább is. A sokat szenvedett vajdasági magyarság sorsát példázó képnek is tekinthetjük, hogy Gion történetei egész pályája folyamán sokszor temetői díszletek között, olykor konkrétan sírok fölött, illetve egy véráztatta vágóhídon játszódnak.

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.