2021. augusztus 1., vasárnap

A Podemos-hullám

A Le Monde egész oldalas cikkétől vettük kölcsön ezt a címet. A világsajtó újabban – különösen a görög választások utáni napokban – sokat foglalkozik egy sajátos jelenséggel: egy újszerű baloldallal. Már neve is van. Nem mondhatták szélsőbalnak, hisz – mint a görög választási eredmények bemutatásánál tették – tőle balra helyezik a kommunista pártokat, a konkrét esetben a Görög Kommunista Pártot. Lett tehát a neve „radikális baloldal”. Azért kötötték a spanyol Podemoshoz, mert 2014. januári feltűnésével ez a párt demonstrálta a legtisztábban és a legközvetlenebbül, hogy mit jelent, mihez kapcsolódik ez az új hullám, hisz általános meglepetésre alig megalakulása után 1,2 millió szavazattal 5 mandátumot szerzett, nem sokkal később pedig már a szavazni szándékozók 25 százalékának támogatását élvezte. (A podemos spanyol szó annyit jelent: tudjuk, bírjuk, megcsináljuk.)

Ez a napjainkban egész Európán végigsöprő mozgalom az elégedetlenek, a felháborodottak betörése a társadalomba. Van olyan vélemény, hogy a latin-amerikai szociális mozgalom beszivárgása Európába. Spanyolországban hitvallásának egyik megfogalmazója, aki kimondta „új utat nyitunk, hogy egy kifejezetten új alternatívát kínáljunk” az a Carlos Monedero volt, aki 5 évig volt Hugo Chavez tanácsadója. A mozgalom lényege pedig a szembefordulás a mostani gazdasági válságban olyan tanácstalan, sőt tehetetlen politikával, a hagyományos pártokkal, azoknak a mozgósítása, akik eddig a közönnyel, a választásoktól való tartózkodással fejezték ki elégedetlenségüket, elfordulásukat a pártoktól.

Ez a jelenség a héten azzal került reflektorfénybe, hogy Görögországban egy ilyen párt, a Sziriza megnyerte a parlamenti választásokat és példát adva a hagyományos politikának vezetője, Ciprasz már kedden meg is alakította az új kormányt. (Szirizát így kisbetűkkel írják, holott valójában betűszó az Egységes Szociális Front görög nevének kezdőbetűiből áll.) Ez a párt nem újkeletű, csak a mostani válság napjaiban és a választási kampánnyal foglalta el helyét a „radikális baloldal” mozgalmában. (2009-ben a választásokon a szavazatok 4,6 százalékával 13 mandátumot szerzett, de 2012-ben már megelőzte az egyik hagyományos görög „váltópártot”, a PASZOK-ot.)

Ez a párt ugyanis nemcsak győzelmével, a hasonló mozgalmak között elsőként kivívott diadalával lett példakép, hanem azzal is, hogy – a választási kampány kényszerének hatására is – a legvilágosabban fogalmazta meg ennek az új mozgalomnak a programját. (Nem véletlen, hogy győzelmét elsőként a Podemos vezére, Pablo Igletias köszöntötte az El Mundonak adott nyilatkozatával: „a változás órája ketyeg”, kifejezve reményét, hogy e győzelem visszhangja hamarosan eljut Spanyolországba is.)

Ez a program három pilléren nyugszik. Első pillére a leghangosabban képviselt és a mostani válságos napokban olyan időszerű követelés: véget vetni a megszorításoknak. A másik kettőből az egyik újdonság, a tulajdonképpeni szembefordulás a mostani politikával: „megváltoztatni az államot, mert a bürokrácia megöl minden kezdeményezést”. A harmadik pillér mutatja a legtöbb rokonságot a hagyományos baloldallal, mert a társadalom átalakítását célozza, olyan célokkal, mint: 750 euróra emelni a minimálbért, 700 euróra a minimális nyugdíjat, a mostani ötezerről 12 ezer euróra emelni a szociális segélyre jogosultság összegét stb.

A párt ilyen jellegével és célkitűzéseivel magyarázható, hogy választási győzelme és az új görög kormány megalakulása olyan ellentétes fogadtatásra talált. A lapok többsége egyszerűen csak megállapította a tényt. A választási győzelmet: „Ciprasz diadala” (La Repubblica). Vagy az új kormány megalakulását: „Ciprasz gyorsan kormányt alakított a megtorlások ellen”. (Corriere della Sera). Esetleg a kormány összetételét: „A Független Görögök megegyeztek a

koalícióról” (Novaja Gazeta). Legfeljebb az európai visszhangot minősítette: „Európát megingatta a görög lázadás a megszorítások ellen” (The Times). A reagálások azonban már tartalmaztak üdvözletet és aggodalmat egyaránt. Íme ebből némi ízelítő. Az üdvözlésből. A diadal: „A Sziriza győzelme annak a jele, hogy Európában megindult a változás, és hogy egy másfajta politikának kell helyt adni” (Antonio Costa, a Portugál Szocialista Párt főtitkára). A figyelmeztetés: „Adjunk esélyt Ciprasznak” (Die Zeit). A jóslás: „Az athéni választás elindítja a vitát az EU új politikájáról” (Der Spiegel). Erőteljes volt azonban az aggodalom is: „Az európai álom elhal államról államra” (The Daily Telegraph).

Az igazi kérdés azonban mindezzel kapcsolatban, hogy a görögországi fordulat hoz-e valami kedvező változást, ténylegesen új hozzáállást az európai problémákhoz, vagy csak tiszavirág életű kísérlet lesz a tényleg illuzórikus elképzelések megvalósítására. (Az Európai Központi Bank már közölte: „abszolút világos, hogy nem tehetünk eleget követeléseiknek.” Jens Weidman, a német központi bank elnöke joggal állíthatta: Ciprasz „nem fogja megvalósítani

illuzórikus elképzeléseit.”) Mert jó, hogy az Európán végigsöprő elégedetlenség nem a Görög Kommunista Pártnak vagy a szélsőségesen nacionalista Arany Hajnalnak hozott szavazatokat. Tény azonban az is, hogy ennek a fordulatnak egyetlen hajtóereje van: az elégedetlenség a megszorításokkal, amelyek nagy áldozatot követeltek, de közben az ország adóssága nem csökkent, hanem nőtt. És hogyan lehet államot, társadalmat átalakító erő az, amely csak abban ért egyet, hogy az elkerülhetetlen megszorításoknak véget kell vetni? Na, de várjuk

meg a további fejleményeket!