Éhséglázadások előzték meg a mai társadalmat megteremtő francia forradalmat. Az emberi társadalom fejlődését figyelemmel kísérők tudják, hogy egy társadalmi rendszer végének közeledését mindig értelmetlen, sehova nem vezető lázadások jelzik. Rabszolgalázadások és parasztlázadások mutatták, hogy megjelentek az első repedések a rabszolgatartó rendszeren, illetve a feudalizmuson. Ezek a lázadások azonban nem vezettek sehova.
A fellázadt rabszolgák sem tudták rabszolga nélkül elképzelni a világot. A parasztok is tudták, hogy nekik dolgozniuk kell, nem lázadniuk, hisz különben éhen hal a társadalom, s ezzel együtt ők is „elvesznek”. A kereszténységnek kellett jönnie, hogy az ember elfogadja: mindenki testvér, felebarát, egyforma teremtménye az istennek. Egy új életformának is érvényesülnie kellett, a gazdálkodás más módjának kellett kialakulnia, hogy a világ feudalizmus nélkül is elképzelhető legyen.
A gondolkodó ember nem is gondol bele, hogy egyszer majd el kell képzelnie egy új társadalmat, amely a mai helyébe lép. Sokáig elterelte a figyelmet erről, hogy két társadalmi elképzelés versengett egymással: a kapitalizmussal szemben ott volt a szocializmus, amely egy erős mozgalom számára az alternatívát, a fejlődés lehetséges útját kínálta. A szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer azonban zsákutcának bizonyult. Letűnt, miután az emberiség jelentős része, mintegy 40 ország egy ideig benne látta a jövőt. Vagy úgy, hogy eltörölték, mint „átkos múltat”, vagy úgy, hogy a kommunisták megteremtették a hamarosan első számúvá vált gazdaságot, a most már nem kapitalizmusnak, hanem globális világgazdaságnak nevezett társadalmi rendszerben. Voltak optimisták, akik már azt hirdették, hogy ez a történelem vége, ahogyan Hegel elképzelte a szellem fejlődésének végét, és Marx elképzelte a kommunizmust mint az emberi társalom fejlődésének csúcsát, ahonnan már nincs út más irányban.
Ezzel az optimizmussal szemben egy ideig elegendő volt az az elképzelés, hogy nem a történelem vége, hanem a civilizációk harca következik, de ugyanazon a társadalmi rendszeren belül. A mostani – elhúzódó – gazdasági válságnak kellett jönnie ahhoz, hogy először jelentkezzen a kétely: ez a társadalmi rendszer talán nem is tarthat örökké. Az öncélú, pazarló fogyasztás rendszere nem működhet akadálytalanul. Már most fokozódó gondot jelent a rendszer számára, hogy mind nehezebben tud munkát adni mindenkinek, a Földnek egy kisebb részén általa megteremtett magas életszínvonal tarthatatlanná vált, a másik részén éhen halnak az emberek, nem tud gondoskodni a nyugdíjasokról stb. Azzal pedig, hogy a megoldást ennek a fogyasztásnak a világ nagyobbik részére történő kiterjesztésében (konkrétan mondjuk a kínai fogyasztás növelésében) látja, felrémlik annak a veszélye, hogy a Föld tartalékai kimerülnek. (Rég ismert igazság: több bolygó kellene már ahhoz is, hogy Kína amerikai szinten fogyasszon, és Kínának már annyi európai szinten fogyasztó polgára van, ahány lakosa az Európai Uniónak.)
Ebben a helyzetben a gondolkodó ember már várta, mikor jelennek meg a francia forradalom közeledését jelző éhséglázadások, amelyek nem vezethettek sehova. Előbb ki kellett forrnia a társadalmi feltételeknek, és az embernek el kellett képzelniük, milyen is lehet az a társadalom, amely a régit felválthatja. Ma a világot már megrázták a gyorsan vandalizmusba, rombolásba, gyújtogatásba torkolló tüntetések a megszorítások gyakorlata ellen. Ezek azonban vagy egyszerűn azt akarták elérni, hogy maradjon meg az a régi jóléti állam, amely válságba jutott, mert nincs pénze arra, hogy gondoskodjon a polgárokról, már régen csak eladósodással tarthatta életben önmagát, vagy jelentkeztek a szélsőséges – rendszerint populista, nacionalista – erők, amelyek azt hirdetik, hogy ők mindent megoldanak a régi keretben, ha rájuk szavaz a nép. Eközben arról álmodoztak, hogy hatalomra kerülésük után vagy diktatorikus módszerekkel elfojtják, vagy más népek – bevándorlók, cigányok, kisebbségek – elleni uszítással levezetik ezt az elégedetlenséget.
Az elmúlt esztendőben azonban már megfigyelhetők voltak az első jelei annak, hogy az ember keresni kezd valami újat, és biztosra vesszük, hogy az új esztendő ennek a jelenségnek az erősödését is meghozza. Az új jelenséget bizonyos fenntartással a politika elleni lázadásnak nevezhetnénk. Annak, hogy valami új készülődik, az első jele a politikával, a választásokkal szembeni közöny erősödése volt. Mindenütt azt láttuk, hogy a választók mind nagyobb százaléka nem ment el szavazni. Az év végén már ott tartottunk, hogy a novemberben tartott amerikai választásokon már csak a választótestület 36,6%-a adta le a voksát, amire nem volt példa 1942 óta, amikor a férfiak milliói nem szavazhattak, mert a számos front valamelyikén adták életüket a hazáért. És Magyarországon – olyan ritka országban, ahol külön vizsgálják a szavazni szándékozókat – már a lakosságnak kb. fele nem törődik a politikával, a pártokkal.
Azóta azonban már annak a jelei is mutatkoznak, hogy a komputer mellett felnövő és egymással meg a világgal az internet révén minden eddiginél szakadatlanabb és szorosabb kapcsolatban álló nemzedék már a társadalmi angazsálódásnak az új – „politikamentes” – formáját is keresi. Ahogyan a mostani magyarországi tüntetések egyik szervezője (Nemes Balázs a Vasárnapi Hírekben) fogalmazott: „Ez az,amiről beszélünk, miközben le akarjuk váltani az inkompetens ellenzék és az arrogáns kormánypárt kettősét”. Ám a Politika is „A jobb- és baloldali szélsőségek apolitikus tüntetésen” egész oldalas címmel számolt be a belgrádi egyetemisták tüntetéséről.
