2024. március 29., péntek

Másodízben is legjobb lett a Sziget

Állítólag Gerendai Károlyt, a Sziget-Fesztivál fő szervezőjét is meglepte a hír, hogy az általa gondozott nemzetközi rendezvényt a nagyfesztiválok kategóriájában másodízben is Európa legjobb fesztiváljának választották meg a European Festival Awardson. Az óbudai Hajógyár-szigeten évente megrendezésre kerülő multikulturális rendezvény olyan nagyágyúkat pipált le, mint a Roskilde, a Tomorrowland, a Rock Wechter vagy a Rock Am Ring.

Természetesen ilyenkor csak gratulálni lehet a győztesnek, mert tény és való, hogy Gerendai és csapata az elmúlt, több mint két évtized alatt egy hosszú, s cseppet sem akadálytalan utat tett meg, hogy munkájuk gyümölcse az európai fesztiválok Oscar-gáláján (még egyszer) beérjen. A Sziget története valamikor 1993-ban kezdődött, amikor Gerendai és Müller Péter Sziámi ötlete alapján megrendezték a Diákszigetet, amely a „Kell egy hét együttlét” szlogenjével együtt hamarosan beleivódott a köztudatba, s gyorsan az egyik legnépszerűbb fesztiválok egyikévé vált Magyarországon és a környező országokban. Személy szerint sokáig kedves kollégáim, és egyben barátaim élménybeszámolóit hallgatva álmodoztam arról, hogy jómagam is egy hétre „állampolgára” legyek a minden év augusztusának elején megnyíló „államnak az államban”, amelynek a K-hídnál lévő kapuját átlépve rövid időre ugyan, de egy egészen más világban találja magát az ember. Egy olyan „Csodaországban”, ahol csak egy, sokajkú, ugyanakkor egy húron pendülő „nemzet” létezik, melynek tagjait az önfeledt bulizás, a tolerancia és a szabadelvű szellemiség köt össze. A „Szigetszüzességemet” végül is 2001 nyarán, a Képes Ifjúság munkatársaként veszítettem el, s gondolom, hogy mondani sem kell, azonnal megértettem, hogy cimboráim miért is voltak annyira elragadtatva a fesztivállal, amely nemcsak az önfeledt bulizásról szólt, hanem a tanulásról is. Új szemléletek, de mindenekelőtt új kultúrák megismeréséről, s az már tényleg habként került fel a tortára, hogy sajtóengedéllyel a nyakában a fellépő világsztárok egy részével is találkozhatott az ember. Mai napig mosolyogni kezdek, amikor emlékeim között feltűnik Robert Smith, a The Cure másnapos énekese, Ville Valo, az egykoron világhírű, szerencsére azóta feledésbe merült HIM zenekar ritka beképzelt bájgúnárja, vagy éppen Maxi Jazz, a Faithlessből, a Tito & Tarantula csapata, no meg az örök kedvenc, Müller Péter Sziámi. Az egyik évben éppen az ő szálláshelye tövében vertük le sátrainkat a szervezők és az újságírók számára fenntartott Honvéd üdülőben. Őszintén remélem, hogy nem horkoltam ki a világból. Ezt követően még háromszor tudósítottam a fesztiválok fesztiváljáról, de ekkor döntöttem úgy, hogy a következő évben inkább másik rendezvényen, az újvidéki EXIT-en folytatom „fesztiválozó pályafutásomat”. Mert valahogy a különféle termékeket, illetve szolgáltatásokat hirdető reklámpannók mind nagyobb erdejében a Sziget kezdte elveszíteni azt a varázst, ami miatt oly sokan szerették, így többek között én is. Az árak a vajdasági zsebekhez képest csillagászatiak lettek, ugyanakkor számomra kedves fesztiválhelyszínek szűntek meg. Ez már nem az az „igazi” Sziget volt, amit oly megszerettem. Igaz, én is öregedtem néhány évet, s ébredéskor talán mind nehezebb volt kimászni az egyébként is kutyaólnak „becézett” Tesco gazdaságos sátorból.

Ettől függetlenül óriási gratula Gerendainak és az általa mozgatott fesztiválszervező csapatnak, mert az idén is jogosan aratták le a babérokat, ezzel is hozzájárulva Magyarország arculatának pozitív megítéléséhez.