2024. április 25., csütörtök

Múzeumba rendezett emlékek között

Szilágyi Mihály 60 éve kezdett el tanítani Horgoson

A fiatalabb generációkat leszámítva kevés olyan horgosi van, akinek ne volna valamilyen meghatározó élménye, emléke a karizmatikus biológiatanárról. De az ifjabbak sem maradnak ki a sorból, ha véletlenül összetalálkoznak a tanár úrral, és bemutatkoznak neki, borítékolható a válasz: „Édesapádat, édesanyádat tanítottam!”
A mély benyomásról tanúskodik az a tény is, hogy a szabadkai Szab-way színházi szervezet első, oktatási-nevelési problémákat felvető előadásához szakmai kérdésekben őt is felkereste a darab egyik szereplője, egykori tanítványa, Szőke Attila színművész. Az özvegy, nyugdíjas tanárnak ma főként az emlékei maradtak, a hosszú évek során készült fotók, oklevelek, érmek, festmények, portrék, óráról elkobzott karikatúrák, osztálytalálkozós virágcsokrok és ajándékok halmazából pedig egy egész szobát megtöltött. Ez lett Szilágyi Mihály személyes múzeuma.
– Martonoson születtem, 1954-ben a menyasszonyommal jöttünk Horgosra, mert a helyi általános iskolában kapott munkát mint magyar szakos tanár. 1955-ben esküdtünk meg, és sosem felejtem el, az akkori iskolaigazgató, Rozgonyi Endre ujjával az asztalt verte, s mondta: „Misikém, diplomázz, szükség van rád!” Így kezdődött a tanári pályafutásom – vallja a 87 éves Szilágyi Mihály.
Eredetileg állatorvosnak készült, de anyagi okokból erről le kellett tennie, így biológia–vegytan szakra iratkozott Újvidékre. Évekkel később a kereskedők esti iskolájában a felnőttekkel is sikerült elérnie, hogy az intézményen kívüli közvetlen viszonyt és tegeződést a tanterembe lépve a kilincsen hagyják.
– Az egyik felnőttet, akivel amúgy jó viszonyban voltunk, gyakran szolgált ki az üzletben, egyszer ki is zavartam óráról. Spiccesen érkezett, s folyamatosan szabotálta a munkát. Figyelmeztettem, ha még egyszer szólítom, baj lesz. Világos, hogy az alkohol hatására tovább csinálta a műsort. Amikor kizavartam, bevágta az ajtót maga mögött, de ő volt az egyetlen férfi tanítványom, akitől aztán virágcsokrot kaptam ajándékba.
A biológia mellett néhány évig vegytant is tanított, később pedig nagy faültetési akciókat szervezett a tanítványaival.
– Amikor 1954-ben idejöttem, a faluban kétfajta fa volt, akác és eper, a többit mind a horgosi gyerekekkel ültettük. Kézzel ástuk az árkokat, és minden osztálynak nemcsak elültetni, hanem gondozni is kellett a fákat. Meg is kaptam a magamét érte: „Mit akar a Szilágyi tanár úr, parkot akar telepíteni az utca közepén?” Végül, amikor hat-hét évesek lettek a fák, az eszéki cég, amely a csemetéket adta, kiszedte őket, hogy papírt készítsenek belőlük. Néhol, például a Sóti-kocsma környékén meg az iskolánál még maradt belőlük, azok ma is ott magasodnak.
A faültetési akció azonban tovább folytatódott, Szilágyi fenyőfákat ültetett, amelyeket azután karácsonykor elloptak, de nem adta föl: nyírfákat telepített, majd akácfamag-gyűjtési akciót szervezett, s a Szelevényi-erdőben fásítottak. Többek között az erdőről készült bekeretezett fotó is a múzeuma egyik darabja lett, a sok más ajándékkal együtt, amelyet a diákjaitól kapott az osztálytalálkozókon.