A fordulat Franciaországban 2022-ben következik be. Ekkor Marine Le Pen, a jobboldali radikális Nemzeti Front vezére és egy francia iszlamista párt karizmatikus jelöltje jut be a francia elnökválasztás második fordulójába. Az ilyenkor várható forgatókönyv szerint zajlik minden, a szélsőjobb hatalomra kerülésétől rettegő, szabadelvűségükre büszke baloldali pártok az iszlamista jelölt támogatására szólítanak föl, így az ország történelmében először muszlim elnök költözhet be az Élysée-palotába. A következő napon bevezetik a saríát, az iszlám törvénykezést.
Megijedni nem kell, a bevezető sorok nem a 16. századi Provance-i látnok, Nostradamus egyik jóslatát foglalják össze. Ez csak egy regény fabulája. A korábban iszlamofóbként ismert Michel Houellebecq francia író, Behódolás (Soumission) című regényének két mondatban átmesélt története, amihez a teljesség kedvéért hozzáfűzhetünk még egy mondatot: a saría bevezetését követően a regény főhőse, az íróról mintázott ateista egyetemi tanár is megtér az iszlám hitre.
Az új év legjobban várt irodalmi eseménye volt Franciaországban Michel Houellebecq új könyvének a megjelenése. Ez alkalommal az ismert párizsi szatirikus lap, a Charlie Hebdo címoldalán is ő, a jellegzetes arc szerepelt cigarettával a kezében. Az egyik szövegbuborékban a következőt üzeni az olvasóknak: 2015-ben elvesztem a fogaimat. A másikban pedig ezt: 2022-ben betartom a ramadánt!
Ez a szerdai merénylet előtti Charlie Hebdo-szám címoldala volt. Senki sem föltételezi azt, hogy emiatt rontott volna karikaturistákat vadászni – a Korán dzsihadról szóló tanításával kapcsolatban minden bizonnyal hatalmas tévedésben lévő – három álarcos muzulmán fiatal a szatirikus lap szerkesztőségébe napokkal ezelőtt. Az ok, pontosabban az ürügy a gyilkolásra valamely másik blaszfém, vallásgyalázó karikatúra lehetett. Rengeteg ilyen jelent meg ebben a határokat nem ismerő szatirikus lapban, nemcsak a muzulmán vallás egyházi méltóságait és tanítását kifigurázó rajzok.
A megdöbbenés napjai ezek. Franciaország gyászol, együtt érez vele a civilizált világ. A legtöbb megnyilatkozás szerint az egyik legfőbb nyugati demokratikus vívmány, a véleményszabadság ellen indítottak durva támadást.
Most még, amikor a gyász napjai tartanak, csak kevesen merik föltenni a kérdést, hogy vajon vannak-e, lehetnek-e (a nyugati) véleményszabadságnak határai? Pedig ez az egyik legfontosabb kérdés a Nyugat számára, amit meg kell válaszolnia, mégpedig nagyon sürgősen, Houellebecq legújabb regényének prófétikusan hangzó jóslata szerint Franciaországnak már csak hét éve maradt erre…
Hét éve sincs. Már most is késő volna. A párizsi zavargások már évekkel ezelőtt arra figyelmeztették a francia politikumot és az egész francia társadalmat, hogy nagyon gyorsan megoldást kell találni az ország mintegy tíz százalékát kitevő muzulmánság „társadalomkívüliségének”, betagozódási nehézségének a problémájára.
Mind nyilvánvalóbb, hogy kolosszális tévedés volt a liberális látásmód azon naiv elvárása, hogy az egykori észak-afrikai gyarmatokról a jobb élet reményében beköltöző muzulmánok idővel majd automatikusan beilleszkednek a francia szekuláris társadalomba. Ez nem történhetett meg, mert az iszlám és a muzulmán ember kizárólag csak önmagáról, civilizációs önazonosságáról lemondva integrálódhatna be maradéktalanul egy szekuláris társadalomba. Ugyanez a gondja az Egyesült Királyságnak a pakisztáni muzulmánokkal vagy a németeknek a török bevándorlókkal. Mintha két, különálló világ létezne egymás mellett, osztoznak ugyan egymással a térben és időben, részben még a munkában is, de mintha semmi másban nem: más a világlátásuk, eltérnek a szokásaik, összeütközik az életfelfogásuk.
Ugyanakkor és ugyanott egy muzulmán Párizs létezik az elvilágiasodott (és emlékeiben még mindig keresztény) Párizs mellett. Az évekkel ezelőtti párizsi zavargások ezt kristálytisztán elénk tárták.
Ezt a skizofrén helyzetet kellene megszüntetni valahogyan, az a baj, hogy senki sem tudja, hogyan. Könyvtárnyi irodalmat írtak már erről a témáról, megoldást azonban senki sem tudott felkínálni. Úgy, ahogy a magyar társadalom sem tudott a romák integrálásának az égető gondjára.
Houellebecq legújabb megtéréstörténetnek – és nem iszlamofób fabulának – szánt könyve is ezt a problémát helyezi a középpontba. Egy interjúban az író elárulta, hogy eredetileg azt tervezte, hogy a regény főhőse nem muzulmán, hanem katolikus lesz. Akkor döntött a mesefolyam megváltoztatása mellett, amikor hazatelepült Írországból, olyan változásokat ismert föl ugyanis a francia, illetve nyugati társadalomban, amelyek arról győzték meg, hogy a felvilágosodásra alapozott nyugati civilizációnak vége. Ugyanakkor a még mindig életerős iszlám olyan válaszokat kínál, amilyeneket a megfáradt nyugati civilizáció már nem képes.
Csak egy a nyugati civilizációért aggódó, alaptalan félelem ez, vagy egy jövőbe látó, zseniális írói meglátás?
