A karácsony és az újévvárás az ajándékozás jegyében zajlik, ilyenkor áradó ajándékozási vágyunknak egyedül a pénztárcánk szab határt. Olykor az sem, mert hajlamosak vagyunk inkább magunktól megvonni, csak hogy szeretteinknek örömet szerezhessünk. Ugyanakkor ilyen alkalmakkor – mert az alkalom a lényeges –, esetleg magunkra is hajlandók vagyunk költeni, amit talán egész évben halogattunk: veszünk egy-egy ruhadarabot, vagy lábbelit, mert a régit már elnyűttük, végső (!) ideje újítani. És akkor az ünnepi asztalról még nem is szóltunk. Akkor ünnepi, ha szeretteinkkel együtt ülhetjük körül, de mi ennél többet szeretnénk, a szokásosnál előkelőbb eledel kerüljön terítékre, a sütemények ilyenkor a drágább összetevőkből készülhetnek, előkelőbb italokkal várjuk vendégeinket, és mindenből többet készítünk be a szükségesnél, mert mi megadjuk a módját. Vékonypénzűként is kiskirályoknak érezhetjük magunkat, hiszen köröttünk minden, ami „szem-szájnak ingere”, kedveseink repeső szívvel bontogatják ajándékaik csomagolását, elönt bennünket a jólét illúziója, íme, mégis tudtunk adni, jó házigazdaként kitettünk magunkért, mégis vagyunk valakik a szociális ranglétrán.
Az önámítás mindössze egyhetes mámora viszont sokkol bennünket, amikor vízkereszt után érkezni kezdenek a közművek számlái, amikor a napi kiadásokat kell kifillérezni, arról nem is szólva, hogy általában ilyenkor jön be egy rendkívüli és általában tetemes kiadás, elromlik valamilyen eszközünk, ami nélkül már el sem tudjuk képzelni életvitelünket, rosszabb esetben baja esik valakinek, de ne fessük az ördögöt a falra. Tudtuk az ünnepek előtt is, hogy traumatikus lesz a financiális helyzetünk bár két hónapon keresztül, pedig nem is igen rúgtunk ki a hámból, de a sokk mindenképpen bekövetkezik.
Bejártam a piacot, gondolván, jócskán elmúltak az ünnepek, fölpezsdült már az élet a város ezen közösségi helyén, méghozzá piacnapon, amikor más alkalmakkor tülekedni kellett a vásárlók és az árusok közt. Most se kofa, se vevő. Itt-ott árválkodik néhány almaárus, bízván, hátha a vitaminigény kikényszerít valakit a zöldségpiacra. A nagy bevásárlóközpontok, ahonnét 2-3 hete még púpozott bevásárlókocsikat toltak ki a vásárlók, néptelenek, miként a kis üzletekben sincsenek vevők, tej, kenyér, ennyi a forgalom. Mintha óriási készleteket halmozott volna föl mindenki, és most azokat élik föl. Pedig sokkal inkább arról van szó, hogy kiürült a családi kassza, úgy nyúlunk a zsebünkbe vagy táskánkba a pénztárcáért, mintha ott legalábbis mérges pók rejtőzne, nagyon óvatosan. Azért kerüljük a boltokat, a piacot, nehogy bármit is megkívánjunk és fölösleges kiadásba verjük magunkat.
Így van ez minden évben, de most talán kíméletlenebb a sokk. Úgy léptünk át az új esztendőbe, hogy kevesebb a nyugdíjunk, elvontak a fizetésünkből, emelkedtek a közművek díjai és az árak. (Na jó, az üzemanyagé csökkent. Kerékpárosként viszont ez személy szerint nem érint.) Arról nem beszélve, hogy a boltokban a gondolákon sok esetben más ár van föltüntetve a portéka alatt, mint amit a kasszagép számol. Ahol működik a fogyasztóvédelem, az ilyen szándékos vagy véletlen megtévesztés kemény büntetést von maga után. Bár lehet, hogy ez a legkisebb ámítás a jólét jövőbeli illúziója terén.
