Ma is élénken emlékszem arra az önfeledt lelkesedésre, amely szinte kitapintható volt a levegőben negyed évszázaddal ezelőtt, abban a történelmi 1989. esztendőben. Amikor egy világ omlott össze. Korábban elképzelhetetlennek tűnő események kezdődtek meg: megszűnt a kommunizmus, megbukott a rendszer Magyarországon, Csehszlovákiában, az NDK-ban, lebontották a Berlini falat...
A szabadkai Bratstvo vagongyárat megvették, majd kifosztották. Néhány éve új tulajdonosa van. A gyár a szlovákiai Tatravagonka része lett (Fotó: Molnár Edvárd)
Romániában, decemberben forradalom tört ki, ott a rendszer a zsarnok Ceauşescu kivégzésével múlt ki. Ezeket az eseményeket később követte a többpártrendszer kialakulása ezekben az országokban, majd a VSZ (akik már nem hallottak erről a rövidítésről: Varsói Szerződés), a KGST, a Szovjetunió, Jugoszlávia szétesése. (Ja és tönkrement a Swissair is, amire szintén senki sem fogadott volna néhány évvel korábban, de ez a fehér holló nem ide tartozik.)
Nálunk, Jugoszláviában semmi jóra nem lehetett számítani, mert ott a Nagy Baj eljövetele érződött, és csak reménykedtünk, hogy nem fog véres polgárháborúba torkollni. Reménykedtünk, pedig az akkori, a nacionalizmustól megtébolyult, vérben úszó szemű vezetők semmi okot nem adtak a reményre. Nemrégiben az egyik, nagyon odamondogató, ifjú publicista felrótta, miután utólag átnézegette a Magyar Szó „termését” azokból a történelmi időkből, hogy a Lap igazán nem ujjongott kellőképpen a beindult társadalmi változásoknak. Kimondatlanul is arra utalva, hogy komcsik voltunk, azok is maradtunk. Nem akartam részletezni, hogy Jugoszláviában ami a demokratizálódás folyamata címen berontott a közéletbe, az nagyrészt az antikommunizmus zászlaja alatt elszabadult nacionalizmus volt. És egy többnemzetiségű országban, aki normálisan gondolkodik, nem lejt örömtáncot a fékeveszetten tomboló, fenyegetően harsány nacionalizmus előtt.
GYERMEKEINK MÁR A JÓLÉTBEN FOGNAK ÉLNI
Jugoszláviában semmi jóra nem számíthattunk, ennek ellenére a mi korosztályunk, az ’50-es, ’60-as években születettek, szerencsésnek gondoltuk magunkat. Hogy megéltük ezt a csodát, ezt a történelmi változást, az átkosnak bélyegzett rendszer összeomlását, ami után előbb-utóbb hozzánk is eljut a demokrácia, a szabadság, és ha mi talán nem, de gyermekeink már a jólétben fognak élni.
Még az örökös kétkedők is olyképpen vélekedtek, hogy annál, ami volt, rosszabb nem lehet.
Tévedtek.
Miben is reménykedtünk?
Leegyszerűsítve: olyan világban fogunk mi is élni, mint a Nyugat-Európa-i országok lakói. Jó, ha nem is svájci vagy svédországi állapotok lesznek, beérjük a belga, holland, francia, de még az olasz életszínvonallal is. A jugoszláv önigazgató munkásosztály, úgy tűnt, vígan lemondott a hatalomról, amit nem érzett a magáénak, és csak később jött rá, hogy milyen lehetőségekkel nem élt. Kényelmességből. Mert rá volt tukmálva, hogy mindenről az önigazgató dönt, az önigazgatót pedig csak a pénz érdekelte. A pénz és az anyagi ügyek témájában még hajlandó volt idejét pocsékolni döntéshozatalra, de minden mást már nyűgnek érzett.
A jugoszláv önigazgató fémesztergályos abban bízott, sőt szinte biztos volt benne, ha megjön a demokrácia és a kapitalizmus, annyit fog keresni, mint a német vagy a svéd kollégája. Jó, ha az elejében nem is annyit, de megközelítőleg. A jelenlegi 1500 márka helyett, ha nem is mindjárt 4000-et, de legalább 2500-at. És a Zastava helyett rövidesen Mercedest fog vezetni (ha nagykorú a Merci, az sem baj, de nem fog többet Zastavában szégyenkezni).
Tudjuk: a Nagy Változás után már a német munkás sem kereste meg a 4000-et. És a munkahelye sem maradt annyira biztonságban. Mert leverte az árat az Európa szerencsétlenebb részében felszabadult munkásosztály, amely most már szabadon kapott útlevelet, és...
EGY KIS KÜLSŐ RÁSEGÍTÉSSEL
Az elmúlt évek alatt különböző országokban számos olyan információ, nyilatkozat és elemzés látott napvilágot, melyek arra irányulnak, hogy a Nagy Változás nem csak belső szerveződések eredményeképpen történt, hogy volt itt-ott egy kis külföldi rásegítés. Bizonyos vélemények szerint tulajdonképpen egy gondosan megtervezett, a legapróbb részletekig előkészített, minden támogatással levezetett eseménysorozat történt. Ezek közül számomra a legmeghökkentőbb az volt, amit egy francia műsorban láttam, hallottam a romániai történésekről: a francia titkosszolgálatok egyik tisztje részleteiben elmagyarázta, hogyan készítették elő a forradalmat, hogyan választották meg, kiket lehet megkörnyékezni, beszervezni, majd hogyan vettek részt magában az eseményekben. A leggyomorforgatóbb részlet az volt, amikor elmesélte: a tömegek felháborodásában rendkívül fontos volt az, hogy a román „szekusok” mesterlövészei lőtték ki a tömegből a tüntetőket, ám egy bizonyos idő után abbahagyták. Ekkor ők vették át szerepüket, nehogy lankadjon a tömegek tettrekészsége.
Hogy hol pontosan mi és hogyan történt, majd a történelem feldolgozza és rögzíti. Az viszont teljesen világos, hogy a politikai és gazdasági események irányítását a Nyugat vette át közvetlenül a rendszerváltás megtörténte után. A nyugati hatalmak szabták meg a játékszabályokat. Ők voltak azok, amelyek alapfeltételként minden átalakult országtól könyörtelenül megkövetelték a privatizációt, és ezzel gyakorlatilag szembefordultak, és átverték azokat a tömegeket, amelyek lelkesedése lehetővé tette az átalakulást.
Megkövetelték a privatizációt olyan helyzetben, amikor világos volt, hogy egyik országban sincs olyan tisztességes vállalkozó, aki jelentős tőkével rendelkezik. Nem lehetett, mert a korábbi rendszer tiltotta a magántőkésedést. Ebből következett, hogy a privatizálásban saját, külföldi cégeikre gondoltak, de hogy ne bújjon ki annyira a szög a zsákból, lehetővé tették azoknak, akik a politikában érdemet szereztek, az új hatalom és környezetük számára, hogy kedvező feltételek között, sok esetben törvénytelen módon hozzájussanak az eredeti tőkefelhalmozáshoz. A kapcsolati rendszerrel rendelkezők közé gyorsan beilleszkedtek a korábbi rendszer köpönyegforgatói is, akik gyorsan feladták Marxot a tőkéért (a régi kommunisták szerint „a szocializmust önös érdekből eláruló egykori elvtársak”).
A korábbi állami, társadalmi vagyon kótyavetyélése, fosztogatása folytatódott, és mind nagyobb méreteket öltött. A politikai pártok kapzsisága csillapíthatatlanul növekedett. A külföldi haszonélvezőkkel összeszövetkezett hazai politikusok és holdudvarai számára zárt körökben, kedvező feltételek között, ahol a korrupció kötelező játékszabállyá vált, gyarapodott a vagyon, duzzadt a tőke. Ez a folyamat, ezek az ügyletek mint afféle sajátosság az átalakulásban lévő országokban mindenütt megtörtént (történik). Nincs olyan ország Észtországtól Bulgáriáig, ahol ne lepleződött volna le óriási méretű korrupciós botrány.
MIND SZÉLESEBB ÉS MÉLYEBB SZAKADÉK
Mindez szűk, behatárolt keretek között történt, a széles rétegek kizárásával. A tömegeket kiszolgálták a nacionalizmus témájával (ezen a palettán számtalan olyan kérdés felpiszkálható, amely felkavarja az egyének nemzeti érzelmét), amin egy jó ideig jól elcivakodtak egymással az elit megnyugtató örömére, hogy addig sem foglalkoznak egzisztenciális kérdésekkel. A széles rétegeket – populista kifejezéssel élve: a népet –, amelyek tömege kivívta és hitelesítette a rendszerváltásokat, az uralkodó elit gátlástalanul kizsákmányolta. Mi több, prédának dobta oda őket a külföldi befektetőknek nagy hangon hirdetve és egymást túllicitálva: nálunk a legalacsonyabbak a munkabérek, nálunk semmi gond nem lesz az alkalmazottakkal, képzettek, de meg vannak kellőképpen félemlítve, hallgatnak, tűrnek, nem sztrájkolnak, nem tiltakoznak, örülnek, ha van munkájuk, dolgoznak, hozzánk jöjjön privatizálni!
A szabadkai Sever villanymotorgyárban egykor háromezren dolgoztak, ma alig néhány százan. Képünkön az egykori dolgozók, akiknek nem fizették ki bérüket, a 2011-es márciusi tiltakozáson (Fotó: Molnár Edvárd)
Természetessé vált, hogy az alkalmazottaknak szinte semmi joguk nincs, a munkatörvényeket úgy szabták, hogy minden elem csakis a tulajdonos és a munkaadó érdekeit szolgálja. Még akkor is, amikor világos, hogy számtalan privatizációs eljárás során a tulajdonosnak esze ágában sem volt a termeléssel bíbelődni, a kiprivatizált cégre csak az értéke miatt, mint fedezetre volt szüksége. Legkevésbé pedig az ott dolgozókra. A privatizáció során a lehető legfondorlatosabb eszközöket, jogilag támadhatatlan (!) eljárásokat ötlöttek ki és alkalmaztak. Szinte valamennyi tranzíciós országban. És egymással osztották meg tapasztalataikat.
Az elmúlt évek során mind inkább szélesedett a szakadék az elit, az uralkodó réteg és a jogfosztott tömeg között. Az első években még adott volt az esély szinte mindenkinek, hiszen az új rendszer, a kapitalizmus az egyéni vállalkozás rendszere. A rendszerváltás tisztességes nyertesei azok, akiknek megtakarított pénzükkel, tudásuk, kitartásuk során, nagy kockázatokat vállalva, gyakran a kivételezettekkel is harcolva, sikerült kiépíteni és felfejleszteni a vállalkozásukat. Ezek az úgynevezett kis- és középvállalkozások, amelyek a hátukon cipelik a gazdaság terhét. Minden elismerésem az övéké! De ahogy múlik az idő, mind kevesebb az esély, hogy valaki a kizsákmányoltak oldaláról átkerüljön a másik oldal peremére. Az alacsony fizetések mellett szinte esély sincs kezdőtőkét összespórolni, banki kölcsönhöz fedezet és kapcsolat kell. Meg rengeteg utánjárás, ami nem kecsegtet biztos sikerrel. Közben minden gazdasági területen, minden tevékenységben óriási a konkurenciaharc. Nem csak beindulni, hanem talpon maradni is nehéz.
Az elit, az uralkodó réteg minden eszközzel arra törekszik, hogy eltávolodjon a tömegektől. Akikhez csak annyi közük van, mint a földbirtokosnak a jobbágyokhoz, az uraságnak a szolgákhoz... Világszinten ez a tendencia, és érthető, hogy országos szinteken is az elit mindent megtesz, hogy a kiválasztottak között maradjon. Sokan vagyunk a Földön, a tömegek aránylagos jólétére sincs lehetőség. Nem is emleget senki ilyen célokat. Az aggódok talán tesznek valamit a mind nagyobb méreteket öltő éhínség ellen. Közben, világszinten és országos szinteken is a milliárdosok száma és vagyona folyamatosan gyarapszik. Az annyit emlegetett világgazdasági válság ellenére is (valahol olvastam, hogy a hivatkozás a válságra is egy „úri huncutság”, átverés, ok a recesszióra, a megszigorításokra, arra, hogy a tömegek egzisztenciáját még jobban megsanyargassák, a bizonyíték pedig ott található, hogy a leggazdagabbakat nem is érintette a válság).
Összegezve: a rendszerváltás huszonöt évének vannak nagy nyertesei, a szűk politikai és gazdasági elit, a sikeres kis- és középvállalkozók és vesztesei: egy mind inkább gyarapodó tömeg. Akik „nem találták fel magukat az adott helyzetben, azok magukra vessenek”. Akik elveszítették munkájukat, vagy nem tudnak munkát találni, vagy ha igen, méltatlan bérért dolgoznak. Nagyszámú fiatal, akik elvállal(ná)nak bármi munkát, nagyszámú középkorú, aki nem tudja, miből fog megélni idős napjaiban. Helyzetüket még súlyosbítja az oktatási, az egészségügyi, a szociális politikai és a nyugdíj-biztosítási rendszer leépítése.
KÖRBEÉRT A TÖRTÉNELEM KEREKE?
Nemrégiben közölték egy olyan kutatásnak az eredményét, hogy a világon hol vannak a legnagyobb számban rabszolgasorsban élők.
?!
Igen, így kimondva: rabszolgák.
Akiknek semmi joguk nincs, semmi fizetést nem kapnak, éhbérért dolgoztatják őket. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Tartóik még egy lépéssel továbbléptek azokon az ázsiai állapotokon, ahol az alkalmazottak havi elenyésző összegért (tíz-húsz dollárért vagy még kevesebbért) napi 12–15 órát dolgozva gyártják a multiknak a drága árucikkeket (például a méregdrága iphone-okat) Az emberi kapzsiságnak nincs határa, kiveszett minden erkölcsi, etikai, humánus, szociális érzés, lelkiismeret. Az arrogáns kizsákmányolás nemcsak világméretű jelenség, hanem követelménnyé vált.
Vannak olyan vélemények – aki sokat olvas az interneten sok mindenre rábukkanhat –, hogy a történelem kereke körbeért. A kapitalizmus utolsó fázisa a vadkapitalizmus, amit most tapasztalunk. S utána a kerék átfordul, és ismét következik a rabszolgatartó társadalom (amelyet olyan elmék, mint Platon vagy Arisztotelész is elfogadott!). Azzal a különbséggel, hogy az ókorban rabszolgává azok váltak, akik a háborúkban, a csatatéren veszítettek. Az új rabszolga-társadalmat a munkaerő ütközetben alulmaradottak fogják képezni (illetve, mint ahogy a fentiekben említettem, már megjelentek).
Az ilyen témákkal foglalkozó szociológusok, filozófusok szerint a másik valószínű kifejlet az általános, nem szokványos, nemzetközileg koordinált, szociális és egzisztenciális okokból óriási tömegeket megmozgató folyamatos ellenállás, megmozdulás. Amelyet már az uralkodó elit nem tud nemzeti színezetűvé átvezetni és ellaposítani, amelynek olyan méretei lesznek, hogy ezekről az elit által ellenőrzött tömegtájékoztatási eszközök is kénytelenek lesznek beszámolni. Ez pedig akkor fog bekövetkezni, amikor a tömegeknek már nem lesz semmi vesztenivalójuk, és amikor a kilátástalanság felülkerekedik a félelmen.
Mindezt, amit a fentiekben leírtam nem én ötlöttem ki, mindez különböző forrásokból olvasható. Megpróbáltam összegezni.
A miheztartás végett...
