2024. április 25., csütörtök

Liszka

A nagy park előtti buszmegállóban pillantotta meg először a lányt. Délelőtt, talán tíz körül lehetett, tippelgette, miközben az első találkozásukra gondolt vissza később, tél múltával, amikor azért még hűvösek voltak az éjszakák. A verandán ülve egy óriási teásbögréből kortyolgatott, és megpróbálta felidézni azt a délelőttöt. Minden bizonnyal a reggeliszünet idején kerekezhetett arra, a nagy park felé, trafikba menet. Divatmagazinokért, jutott eszébe, és elmosolyodott, hisz szinte maga előtt látta akkori önmagát, félrecsúszott nyakkendőben, gyűrött lennadrágban, egy kis piros női kerékpáron, és hogy majdnem nekihajtott a szemeteskukának, miközben a lányt bámulta. Soha nem látott még olyan hajkoronát.

Mint Teri mama mazsolás fonott kalácsa, olyan vastag varkocsba fogva, akár a combom, háromszor, talán négyszer is körbefogta a fejét, magyarázta Palikának a szalonba visszaérve, és közösen lapozták át a magazinokat, hátha a legújabb frizuraköltemények között találnak olyat, amelyhez azé a vörös lányé fogható. Ilyen hajcsoda talán csak a mesékben létezik, hadarta az ámuló Palika nyalábjába ejtve az újságköteget, és trubadúri hasonlatokkal ecsetelte a látványt, csak akkor hagyta abba, amikor a következő vendég megérkezett. Mégsem illő a dauerolt, ritkás kis semmihajú trafikosnő előtt effélével példálózni, morfondírozott, és miközben csattogott kezében az olló, eltökélte, szerét ejti, hogy megismerkedjen azzal a vörös lánnyal.

Hogy pár héttel később a lány ágyában ébredt, nemcsak a kitartó nyomozásnak és széptevésnek, hanem a véletlennek is köszönhette. Voltak korábban is bomba jó barátnői, elvégre ott, a kivilágított szalontükör előtt mely csajnak nem esne jól egy kis halántékbabra, tarkósimítás, meg a rizsa, hogy a jól megválasztott hajszín fokozza pillantásának rejtélyességét, könnyű volt a combok közé dumálnia magát, de ez a turbánhajú Liszka mindegyiken túltett. Két kávémeghívás meg egy mozis randi után máris felvetette, hogy aludhatna nála, és ő alig-alig hitte, hogy ilyen könnyedén az ölébe hullhat ennyi szépség.

A kertváros szecessziós negyedében lakott a lány, angol mintára nyírott bokrok, lugas, csobogó díszítette a kertjét, és a valószerűtlenül pici ház oromzatán olyan díszes kis faragványok futottak körbe, mintha nem is kőművesek, hanem cukrászok álmodták volna ilyenné. Kerüljön beljebb, invitálta be maga után kissé színpadiasan a házba, s mire ő levetette kitaposott bőrszandálját, Liszka megszabadult ruháitól, ott állt porcelánfehéren a hálószoba ajtajában, a haját bontotta le éppen. Rózsaillat áradt, ahogy a hajzuhatag a csípőt, majd a bokákat ölelte körbe, pillangók röppentek fel, s maroknyi kagylóhéj hullott ki a buja hajcsigák közül, mesélte másnap Palikának, aki, mint mindig, tátott szájjal hallgatta kollégája hódításos beszámolóját, s költői túlzásnak vélve a pillangókat és a csigákat, nem tette szóvá e furcsa részletet. Pedig akkor, amikor az a vörös leányzó először toppant be a szalonba, hogy valamelyik frizőr úr segítene-e neki a kontyába tűzni az imént vásárolt díszes hajtűt, mert bármennyire is nyújtózik, a kontya tetejét nem éri el, neki, Palikának, már akkor feltűnt, hogy van valami hátborzongatóan különös ebben a babás bőrű, szobortartású, álmatag pillantású nőben, és könnyedén engedte át a hadonászó Leventének a kuncsaftot. A hajfonatából sejtette, hogy ő lehet az a bizonyos lány, aki után a kolléga hetek óta kujtorog.

A pillangók és a kagylóhéjak napról napra szaporodtak, elárasztották a valószerűtlenül pici házat. Minden alkalommal, ahogy Liszka lebontotta hajkoronáját, megismétlődött az első légyottkor történt eset. Leventét különösebben nem zavarták a pompás-tarka szárnyú kis lények, a kagylóhéjakat pedig a pincébe, amikor az megtelt, az ágy alá, a szekrényekbe, a polcokra és a fal tövébe halmozta. Keskeny járatokat alakított ki, így Liszkával pompásan el tudtak közlekedni a konyha, a fürdő és a háló között, sőt a verandára is kijártak, a faragott lábú asztalka mellett esténként elméláztak egy-egy óriási teásbögréből kortyolgatva.

Az első hajtincs levágása után kezdett megváltozni minden. Ódzkodott bevallani a lánynak, hogy éjszakánként, miután elalszik, ő saját pőre testére simítgatja a bársonyos, vörös tincseket, eladdig, míg a hajzuhatag teljesen be nem fedi, akár egy paplan, és ő akkor, a rózsaillatú hajtakaró alatt képes csak elszenderedni. Ez után az elemi, cirógató biztonság után sóvárog aztán nap közben, a szalonban is rátör, és úgy érzi, megnyugodna, ha például a zsebében tarthatna egy tincset belőle, hogy legalább megtapinthassa. Parókamintához kellene, hazudta, és addig kérlelte a lányt, amíg az ráállt, hogy egy tincsét nekiadja. A zsebében hordott hajfürt azonban mindössze néhány napig nyújtott megnyugvást, a másik zsebébe is szeretett volna egyet. Ahogy azt is megszerezte, már a felöltőjébe, majd a pénztárcájába, a hátizsákjába rejtette a legújabbat. Ostoba indokokkal hozakodott elő minden alkalommal, hogy rábeszélje a lányt, amikor pedig már elfogytak az ötletei, tolvajlásra fogta. Párnája alá készítette hajvágó ollóját, és amint Liszka elaludt, alattomban lopta meg selymes, rőt tincseit.

Kezdetben a pillangók fogyatkoztak meg, alig néhány, gyönge szárnycsapású röppent csak fel az aláomló hajcsigák közül, később a kagylóhéjak is. A lány egyre több időt töltött a kertben, a felhőket nézte, és mintha elfelejtett volna mosolyogni. Noszogatásra tért csak vissza a házba esténként, de ahogy fogytak hajtincsei, már az összesimulást, az ágy melegét sem igényelte. Az utolsó bodor levágása után nem mozdult a kertből. A csobogó mellé telepedve fürkészte az eget, és szelíd beletörődéssel hagyta, hogy a vízi növények bársonyos indái teste köré fonódjanak. Arca márványhoz vált hasonlatossá, fiús tincseit kagylóformára pödörte a szél.

(A novella Szilveszter című évzáró mellékletünkben jelent meg)