2024. április 25., csütörtök

(V)álság van

Ünneprontónak kell lenni, újévkor talán nem is illene kimondani, hogy csöppet sem rózsás a helyzet, de hát ez van: a gazdaság válságos időszakát éli. Pontosítás végett rögtön ki is egészíthetnénk a megállapítást: válságos és álságos időszakát éli a gazdaság. Zárójelesen is írhatnánk a szót, ahogy a mi irodalmunkban is meghonosodott, intellektuális töltetű szabadvers-költészetben volt szokás egykoron: (v)álság van. A gazdaságban, de nemcsak ott, hanem az értékrendünkben, a társadalmi berendezkedésünkben, kulturális kötődéseinkben, a hitünkben, a vallásunkban és erkölcsrendünkben – ha még van ilyenünk –, és természetesen a világképünkben.

Ez a Nyugat (v)álsága, de mivel ez a civilizáció a XX. században globálissá vált, a (v)álság is kiterjedt az egész földkerekségre.

A sok-sok hullámot leírt 2008-as gazdasági világválság – amelynek sokan már a végét hirdetik – a (v)álságnak csak az egyik tünete.

Ennek a válságnak az oka az álság, az, hogy ma már odajutott a világ, hogy nem az ipar és a mezőgazdaság valós teljesítménye, a ténylegesen megtermelt javak jelentik a világgazdaság alapját, hanem a bankrendszer, a pénzvilág, amely a hitelen keresztül irányítja, tartja megkérdőjelezhetetlen uralma alatt a termelői szférát. A 2008-as világválságban kristálytisztán elénk tárulhatott e feje tetejére állított értékrend. A világgazdasági válságot egyes nagy amerikai bankok végletesen felelőtlen üzletpolitikája váltotta ki. Ezzel mindenki tisztában volt, ennek ellenére mi történt? Megjutalmazták a baj okozóit, az adófizetők pénzéből dollár- és eurómilliárdokkal segítették ki ezeket a „hitelgyárakat”. Miért kellett ezt tenni? Azért, mert ebben a kifordított felfogásban a bank és a hitel a gazdasági működés alapja, ezért a pénzintézeteket kellett először megmenteni, nélkülük ugyanis a rendszer működésképtelenné válik, más, működőképesebb rendszerben pedig a döntést meghozó „posztmodern agyak” nem voltak képesek gondolkodni, ahhoz felül kellett volna emelkedniük önmagukon, és le kellett volna számolniuk vallási dogmákként védelmezett közgazdasági tévedéseikkel.

E feje tetejére állított közgazdasági felfogásban, amely Nyugat mintaállamából, az Egyesült Államokból indult világhódító útjára, a pénzügyi szféra önmagát és a gazdaságot fenntartó gépezetnek számít. Ez a szféra termeli meg a nyugati „posztmodern tárdalomban” a GDP kétharmadát. Éppen ezért az erre a „posztmodern fejlettségi szintre” eljutott országokban úgy vélik, nincs is szükség termelési szférára, az ipart nyugodtan ki lehet szervezni Kínába, Délkelet-Ázsiába, bárhova, ahol olcsó a munkaerő.

Mi lett ennek a rövid távon gondolkodó, ostoba közgazdasági látásmódnak a következménye? Három évtizedre sem volt szükség, és a hazai összterméke (GDP) alapján ma már Kína a világ második legnagyobb gazdasága, sőt vásárlóerő-paritás alapján mérve már az idén az első helyre ugrott. Csak idő kérdése, hogy mikor lép a képzeletbeli dobogó legmagasabb fokára. A Centre for Economics and Business Research (CEBR) legújabb, év végi, hosszú távú prognózisa szerint a világ legnépesebb országa a vártnál jóval előbb, 2025-ben fog helyet cserélni az Egyesült Államokkal a legnagyobb gazdaságok globális ranglistáján. Ez pedig történelmi léptékkel mérve csak egy röpke pillanat.

Ebben a maga kreálta vészhelyzetben veszélybe kerül a dollár mint világpénz státusa, ami az Egyesült Államok számára felmérhetetlen veszteséggel járna. A Kína és Oroszország vezette BRICS-országok az idén e célból már konkrét intézkedéseket is hoztak.

Senki sem adja oda a hatalmát harc nélkül, éppen ezért az amerikai válaszlépések sem maradhattak el. Hosszú távon nézve ezek a gazdaságpolitikai intézkedések voltak a 2014-es év legfontosabb eseményei. Az Egyesült Államok határozott lépéseket tett Oroszország és Kína elszigetelésére természetes gazdasági partnereitől, az előbbit – az ukrajnai válságot is eszközül használva ehhez – Európától, az utóbbit pedig a Csendes-óceáni térségtől próbálja elszigetelni. Ehhez a jól bevált módszert alkalmazza, a szabadkereskedelmi egyezmények megkötését. Gyorsított ütemben zajlanak az Európai Unióval kötendő szabadkereskedelmi megállapodás tárgyalásai, a másik oldalon pedig a Transzpacifikus Társulás (TPP) létrehozásán dolgoznak teljes erőbefektetéssel. Az utóbbiról, talán azért, mert távoli(nak tűnik), nem sokat hallhattunk a sajtóban, de meglepő módon az előbbiről sem, pedig itt rólunk, jelenlegi és leendő EU-tagországok sorsáról döntenek. Nyilván nem véletlenül övezi médiacsönd a sorsfordító megállapodást.

Európa jövője a tét, nagyon valós ugyanis a veszélye annak, hogy az öreg kontinens, Amerika benépesítője ezek után már nemcsak katonai, hanem gazdasági értelemben is az Egyesült Államok csatlósává válik. Az egykori gőgös gyarmatosítókból így lesznek majd gyarmatosítottak. A karma törvénye, mondaná erre a hindu.