Ma már nekem is van karácsonyi terítőm. Kettő. A napokban mostam, keményítettem, vasaltam, tettem rendbe őket. Az egyik már most az ebédlőt díszíti az adventi koszorúval és a Luca-búzával, a másik majd az ünnepi ebéd előtt kerül az asztalra.
Fotó: Diósi Árpád
Amikor a szerkesztőm kiosztotta rám e témát, nem is tudhatta, milyen fájdalmasan szép emlékeket gyújt bennem a gazdagon megterített karácsonyi asztal, a családi együttlét.
A várakozás négy hete illatokban, fényekben és ízekben, zenében is ismétlődik évről évre lakásunkban: mandarin, majd diós-mézes- fahéjas sült alma, gőzölgő gyümölcsteák, illatgyertyák, mécsesek, vasárnap délutáni elcsendesedés, alkalomhoz illő muzsika, a mai napig a dédmama receptje szerint készített mézeskalács, de közben elkezdődik az ünnepi készülődés a fejben: tudom, töltött káposzta nem lesz, pedig protestáns családokban ez járta, gyerekkoromban héttagú nagycsaládnak és a várható vendégeknek ki tudja hány készült a fehér pöttyös piros óriásfazékban.
Gyerekkoromban még szinte titokban ünnepeltünk, díszítettük a karácsonyfát, és mentünk az ilyenkor zsúfolásig megtelt templomba, ahol papírzacskóban várt ránk a szaloncukor, mézeskalács, alma, dió... Azután a következő maradandó emlékkép a boldog várakozás izgalma lányom születése előtt, majd amikor ugyanabba a templomba szánkón húztuk a húgommal a két kicsi bebugyolált gyereket.
Családi megbeszélés szerint nem vált szokássá nálunk, hogy a nagyszülőkkel együtt vacsoráljunk, de a Jézuska kis ajándékot hozott nekik is, meleg zoknit, sós és édes rágcsálni valót vittünk mi, unokák a szobájukba, és ámulva hallgattuk, milyen szegényes de boldog volt az ő gyerek- és fiatalkori ünneplésük.
Nagy ebédek és vacsorák viszont voltak nálunk, rokonokat és jó barátokat szívesen láttunk vendégül karácsony és újév között is.
Mindez az ünnepi abrosz vasalásakor jut eszembe, amikor húgom rég külföldön él, szüleink, nagyszüleink már több éve nincsenek közöttünk.
Bár a kiürült falusi szülői házba két kicsi gyerekkel néhányszor még visszatértünk decemberben, dideregve próbáltuk ugyanazt a mézeskalácsot megsütni, ugyanazt a mákos gubát, böjti babelvest, pulykasültet elkészíteni, ugyanazt a damaszt abroszt elsimítani a szétnyitható ebédlőasztalon, és az aranyszélű porcelán tányérból elfogyasztani az ünnepi menüt, de rájöttünk, hogy erő feletti a próbálkozás, nem lehet csak az emlékekből élni, tovább kell lépni, a régiből táplálkozva gyerekeinknek új hagyományt teremteni.
Hol lehet rátalálni az ünnep hangulatára, ha nincsenek közelünkben azok, akiket nagyon szeretünk? Nagyon sokan teszik fel ezekben a hetekben a kérdést önmaguknak. A karácsonyi vásárokon, a feldíszített üzletekben, a templomokban?
Ki így, ki úgy, valamennyien készülünk az ünnepekre. Ki égősorokat aggat az ablakba, ki süteményeket készít halomra, szekrény mélyére kerülő ajándékokkal, az éléskamra feltöltésével. Van, ahol már a feldíszített fenyőfa is áll, ma már kisvárosaink sőt falvaink is igyekeznek díszbe öltözni. Jól is esik a korán sötétülő napokon a plusz fény, de a feszültséget is növelheti bennünk, hiszen advent heteiben az is kiderül, hogy mennyire tudunk bánni az idővel, mi mindennel vagyunk elmaradva, illetve, hogy kit veszítettünk el, akivel tavaly ilyenkor még együtt voltunk, kik azok, akik a családtól távol kényszerülnek ünnepelni. Nagyon sokan csupán karácsonyra jönnek haza a nagyvilágból, és rohanásos, egy napba besűrített „stresszbomba” a látogatóknak és a vendéglátóknak is a szülő- és a rokonlátogatás. A családi körben zajló ünneplés azzal a kellemetlen meglepetéssel járhat, hogy kimerülünk a szokatlan összezártságtól. S jönnek a veszekedések, sértődések... van, aki többet iszik a kelleténél, a gyerekek nem örülnek az ajándéknak, nyafognak, unatkoznak. Szeretnénk jó házigazdák, kedves rokonok, boldog szülők lenni, de ez nem egyszerű. Ha az ünnepnapokon együtt a család, ez fájdalmas sebeket is érinthet, főként, ahol végleg megüresedett egy-egy szék az asztal körül. Az ügyeletes orvosok a megmondhatói, hogy ilyenkor sokkal több testi-lelki panaszunk van, mint általában.
Én nem azokat irigylem, akik a nagyvárosok bevásárlóközpontjaiban, karácsonyi vásárokon költik a pénzt, hanem a kis falvak, szülőfalum csendesebb készülődését, ahol két-három generáció együtt megy majd a karácsonyi istentiszteletre, s nemcsak az ünnep napjai hozzák össze a családokat, hanem természetes kapcsolat alakul ki a nagyszülők és unokáik között.
Miután lányom kinőtt az ünnepi csodavárásból, és testvéremék sem jönnek haza külföldről, én magam mind jobban igyekszem leegyszerűsíteni az ünnepi hajcihőt. Igyekszem lassabb tempóra váltani, jó, hogy a nagytakarításon túl vagyok, ünnepi terítő került az asztalra, gyertyát gyújtok esténként. Kevesebb a felhajtás, de igyekszünk jól érezni magunkat az ünnep napjaiban és utána is.
Ki rohanva, ki kevésbé rohanva, ki boldogan, ki félve készül az ünnepekre.
Ha valaki mellőzni kényszerül a csillogást-villogást, ha egyedül van az ünnepen, ha nem vár ajándékot, akkor számára nem lehet ünnep az ünnep? A karácsony történetét ismerve igent kell mondanunk a kérdésre. Az ünnephez az ünnepi lélek is hozzátartozik, az emberekkel és az önmagunkkal való megbékélés. Engednünk kell, hogy a békesség átjárja a lelkünket, hogy utat találjon hozzánk a magasból érkező fény.
