A baloldalon horgonyzott le bő egy évtizede a latin-amerikai országok jó része, és azóta láthatóan jól is érzi magát azon a politikai térfélen. A jobboldali konzervatív erők csak a háttérből szemlélhetik azt a látványos gazdasági fejlődést és társadalmi átalakulást, amely a kontinens sok országában a baloldali kormányok alatt kibontakozott.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A jobboldali ellenzék Argentínában, Brazíliában, Bolíviában, Chilében, Ecuadorban, Nicaraguában, Salvadorban, Uruguayban vagy éppen Venezuelában csak irigykedhet a baloldal sikereire. A földrészen kiaknázott nyersanyag folyamatos értékesítéséből származó bevételeknek, illetve a részben abból támogatott kormányzati szociális programoknak köszönhetően az utóbbi tíz évben csaknem hatvanmillió ember emelkedhetett ki a szegénységből és felzárkóztak a középosztály alsóbb rétegeihez, ami óriási minőségbeli ugrást jelentett az életükben.
A lakosság többsége, elsősorban e javuló életkörülmények okán, politikai jótevőiknek tetsző módon díjazta a változásokat. Idén például ismét sokkal több országban szavaztak a baloldali politika folytatására, mint a jobboldali visszatérésére. Az év első felében államfői tisztséghez juttatták a baloldal két jelöltjét (Salvadorban Sánchez Cerént, az egykori gerillavezért, Costa Ricában pedig Luis Guillermo Solíst). Igaz, ugyanennyi jobboldali jelölt is elvitte a pálmát: Panamában a korábbi alelnököt, Juan Carlos Varelát, Kolumbiában pedig Juan Manuel Santost. Ősszel azonban már egyértelműen a baloldalt vitte a prímet; Bolíviában, Brazíliában és Uruguayban egyaránt.
Egyértelművé vált, hogy a magát progresszívnek nevező baloldal még az időnkénti gazdasági megtorpanás(ok) ellenére is tartani tudja pozícióit. A szegénység elleni küzdelem, a tetemes jövedelmi és társadalmi különbségek felszámolására tett erőfeszítések kifizetődőnek bizonyultak a vezetők számára. Persze az sem tagadható, hogy a – baloldali kormányokat sem kímélő – korrupciós botrányok miatt csökkent a lakosság bizalma a demokratikus intézményrendszerek iránt.
A kontinens nagyhatalmának és 200 millió lakosával legnépesebb államának minősülő Brazíliában a 12 éve kormányzó Munkáspárt (PT) végzett az élen az októberi parlamenti választáson. A PT színeiben induló eddigi államfő, az egykori (baloldali) gerilla, Dilma Rousseff pedig az elnökválasztáson utasította maga mögé vetélytársait. Valamivel korábban Bolíviában hasonló folyamat zajlott le: a legfontosabb kormányerő, a Mozgalom a Szocializmusért (MAS) megőrizte pozícióját, ahogyan a baloldali elkötelezettségű Evo Morales államfő is.
Uruguayban csaknem ugyanez történt: bár a rendkívül népszerű José Mujica elnök – alkotmányos korlátozás miatt harmadszor – nem indulhatott a választáson, a politikus nevével fémjelzett baloldali tömörülés, a Széles Front (FA) október végén új kormányzati terminust szerzett. A 2005 óta megszakítás nélkül kormányzó FA jelöltje szerezte meg az elnöki bársonyszéket is. A szintén harcos baloldali (gerilla) múltjáról és egyszerű életviteléről híres Mujica így párttársának, az elnöki tisztséget 2005 és 2010 között egyszer már betöltő Tabaré Vázqueznek adja át a „jogart”.
Figyelemreméltó azonban, hogy a világ hetedik legnagyobb gazdaságaként emlegetett Brazíliában és Uruguayban csak második nekifutásra sikerült célba érniük a baloldali elnökjelölteknek. Nem így Bolíviában, ahol Morales, az indián származású karizmatikus államfő már az első fordulóban tarolt a széthúzó ellenzék legerősebb jelöltjével szemben.
Nem meglepő, hisz a gazdaság Morales elnöksége és a MAS-kormányzás alatt sohasem látott ütemben növekedett. Elemzők szerint e lendület 2020-ig sem torpan meg. A látványos gazdasági fejlődése ellenére Bolívia még a legszegényebb latin-amerikai országok közé tartozik. A 2006-ban először elnökké választott (egykor kokatermesztő) Moralest imádják hívei. Okkal, hiszen vezetésével sikerült jelentősen visszaszorítani a szegénységet. Míg 2006-ban a tízmillió bolíviai 40 százaléka élt mélyszegénységben, a Morales-érában számuk megfeleződött.
Uruguayban Tabaré Vázquez szintén a szociális kiadások növelését és a gazdaság felpörgetését ígéri, amely már Mujica idején is szépen teljesített; emelkedtek a (reál)bérek, miközben a munkanélküliség történelmi mélypontra, 6,5 százalékra süllyedt. A leghatékonyabb mégis szociálpolitikája, jelentősen csökkent ugyanis a súlyosan nélkülözők aránya. Az abortusz és a melegházasságok engedélyezése, valamint a marihuána tavalyi legalizálása azonban sok honfitársában váltott ki ellenérzéseket, tiltakozást. Mindazonáltal az új hatalom nem bolygatná a marihuána államilag ellenőrzött termesztését, előállítását és forgalmazását engedélyező jogszabályt. Annak ellenére sem, hogy a döntés megosztja a lakosságot, amelynek többsége ellenzi a könnyű drog legalizálását, a jobboldali ellenzék pedig legszívesebben azonnal visszavonná a törvényt.
Brazíliának nincsenek ilyen gondjai. Az újraválasztott Roussef előtt álló feladatok közül elsősorban a stagnáló gazdaság felélénkítése és a szociális juttatások fenntartása a legfontosabb. A gazdaság az utóbbi két évben megtorpant a korábbi látványos növekedéshez mérten. Jó, ha idén fél százalékkal nő. Az ebből és a tévesnek gondolt kormányzati intézkedésekből fakadó bajokra az idén már a középosztályhoz tartozó tüntetők hívták fel a figyelmét. Hamarosan kiderül, „vette-e a lapot”.
