2024. április 19., péntek

A kalicka túl kicsi

Léphaft Pál: Lámpást gyújtunk Luca napján, és hirdetjük, hogy van világosság a sorok között

A grimasz reakció a külvilágból érkező nem tetsző hatásokra, vagy a világban látott furcsaságok kigúnyolása. Az utóbbi esetben már nem reakció, hanem akció. Ha társadalomkritikai éllel „grimaszolunk”, akkor ennek az emberi gesztusnak ugyanaz lehet a szerepe, mint a szatírának. A szó erre utalva válhatott gyakori könyv- és kiadványcímmé a magyar humor történetében. Karinthy Frigyes a nagy háború kezdetén, 1914-ben adja ki Grimasz címmel szatíráit és humoreszkjeit tartalmazó kötetét. Bécsben 1920-ban humoros művészeti és irodalmi lap jelenik meg ezzel a címmel, de csak nyolc száma hagyja el a nyomdát. Magyar László Grimasz címmel 1928-ban teszi könyv formájában közkinccsé egybegyűjtött linómetszeteit… Folytathatnánk, a sorból eközben Gál Lászlót sem hagyhatnánk ki. Az alsókaboli születésű költő és újságíró itt, a déli végeken háromszor tett kísérletet arra, hogy szatirikus lappal ajándékozza meg ezt az igazmondásra kiéhezett népet. Próbálkozása nem volt sikertelen, lapja, a Grimasz, a Magyar Szó mellékleteként átvészelte a viszontagságokat, él és virul, ma pedig ünnepel is. Léphaft Pál szerkesztésében Luca napján, 2014. december 13-án ezredik alkalommal jelenik meg a vajdasági magyarság egyetlen szatirikus kiadványa.

– A lap újraindulásakor, húsz évvel ezelőtt egy nagyon nagy rajzot közöltünk, Hangya Andrásnak a karikatúráját. A rajzon egy, a kezében kalickát tartó költő áll babérkoszorúval a fején, és kukoricával csalogatja a Pegazust, hátha be tudja fogni. Mi is így vagyunk, a humorral valójában a butaságokat akarjuk befogni, de rájöttünk ennyi év alatt, hogy a kalicka túl kicsi, mert nagyon elrugaszkodott a világ. A napi politika ma annyira karikatúraszerű állapotokat hoz létre, olyan röhejes helyzeteket, hogy nem lehet megfejelni, nem tudsz humorosat rajzolni, mert ha pusztán csak azt illusztrálod, amit a politikus tesz, az már önmagában kész komédia. Nagyon sok példa van erre.

A Grimasz hosszabb-rövidebb kihagyásokkal jövőre már nyolcvanadik éve végzi társadalomkritikai küldetését.

– A Magyar Szó megjelenésének első évfordulóján, 1945 karácsonyán Gál László szerkesztésében hagyja el a nyomdát a Grimasz, amely nem egy új, kitalált szatirikus melléklet volt, mert szintén Gál László 1935-ben már megjelentetett ugyanezzel a címmel egy keresztrejtvény- és vicclapot. Ez az 1550 példányban nyomtatott, tagadhatatlanul szociális érzékenységű lap ’41-ig jelenik meg, akkor betiltják. A világháború után hamarosan ismét így jár a melléklet, mert kiderült, hogy a világégés előtti Grimasz csúnyán írt Sztálin elvtársról. A Magyar Szóban, később a Hét Napban mindössze 19 szám jelenik meg, így lappang a Grimasz a fű alatt egészen 1963-ig. Ekkor február 13-án jelenik meg ismét a vajdasági magyar napilapban Gál László szerkesztésében, és ez már az a Grimasz, amelyről elmondhatjuk, hogy egy kitűnő, sorok között is mesélő szatirikus melléklet. Később Kopeczky László veszi át, és Serer Lenke kolléganőnk is szerkeszti egy rövid ideig, amikor Grimaszka néven a Szivárvány mellékleteként jelenik meg egészen piciny formátumban, majd újból megszűnik. Bálint Sándor főszerkesztősége idején, ’94-ben indul újra, azóta én szerkesztem.

Honnan kezdve jutunk el a most megjelenő 1000. számhoz?

– A számozást én kezdtem, mert nem tudtam eldönteni, hogy a háború előtt és a háború után kétszer indult Grimaszt hogy folytassam. Odaírtam – ma is ott olvasható –, hogy Gál László alapította, mert tisztelettel kell lennünk elődeink iránt. Azt, amit tettek, írtak, alkottak, nem szabad letörölni a színről, sőt néha emlegetni is kell, nehogy a mai fiatalok azt higgyék, hogy ők találták ki a lukat a csőben. A világháború előtti Grimasznak volt egy Pistike meséi nevű rovata, ennek a folytatását olvashatjuk ma a Magyar Szóban a kitűnő tollú Garai Béla kollégánktól. Csorba Zoltán főszerkesztő vezette be a Magyar Szóba a Magyarzó Pistike messéi rovatot, aki a párizsi Le Monde-ban végezte az újságírói gyakorlatát, egy olyan napilapnál, ahol a karikatúra mindenhatónak számít. Ő bizonyára ezért azt is szorgalmazta, hogy legyen címoldali rajz. A mellékletnek és a karikatúrának a helyzete a lapon belül a főszerkesztők ízlését is tükrözte, az elmúlt időszakban nem lehet panaszom, soha nem szóltak bele, hogy mi jelenhet meg a Grimaszban.

Felülről sem szóltak bele?

– Nem. Lehet, hogy én eléggé szőrmentén rajzolok, és szőrmentén szerkesztem a Grimaszt is, ha sohasem tiltották be, és sohasem vettek ki semmilyen rajzot. A címoldali rajznál megtörtént, két vagy három karikatúrát vettek ki a lapból főszerkesztői utasításra, de legalább ennyi kell az ember reputációjához! Azt hiszem, az egyik humorlexikon írja, hogy Léphaft Pál karikaturista nem sértő rajzokat rajzol. Rosszulesett, mert én azzal a tudattal voltam, hogy sokszor keményen odamondtam. Később rájöttem, igaza lehet annak, aki írta, bár más sértőnek lenni, és más pontosan rátapintani az érző idegre.

Nehéz vagy könnyű olyan embert megrajzolni, akit személyesen ismer?

– Könnyű megrajzolni, akit nagyon jól ismerünk, őt a barátság címén előbb ki merjük figurázni, és ilyenkor olyan pluszinformációt is belevihetünk a rajzba, amit csak ő ismer, és a legszűkebb köre. Az igazi poén viszont az, amikor a nagyközönség ismeri föl az apró információt, amit hozzá tudunk a rajzhoz tenni. Volt rá példa, hogy egy pesti lap szerkesztője azt mondta, nem közölhetjük II. János Pál pápát, mert nem illik karikatúrába. Én akkor fölajánlottam nekik, küldjék el a pápának, és kérdezzék meg őt magát. Persze nagyképű voltam, de föltételeztem, hogy azt felelte volna, amit ilyenkor egy közszereplőnek mondania kell: hogy ez is hozzátartozik ahhoz, hogy én pápa vagyok, vagy párttitkár, vagy egy cégnek az igazgatója. Ezen az úton eljuthatunk a vajdasági magyarsághoz, amely egy kis, kétszázötvenezres közösség. Könnyű megrajzolni a római pápát – messze van. Sokkal nehezebb karikatúrát készíteni a belgrádi államelnökről, de még nehezebb, mondjuk rá, a VMSZ elnökéről. A római pápánál a jó érzékemre van bízva, hogy hogyan rajzolom le, a belgrádi államelnököt megfricskázom, ugyanezt megteszem a VMSZ vagy a nemzeti tanács elnökével is, bár itt már megfordul a fejemben, hogy én egy olyan cégben dolgozom, amelynek az alapítója a nemzeti tanács, és ha fiatalabb lennék, bizonyára idegesebb volnék rajzolás közben. Ebben a korban, a hatvanon túl, az ember már nem nagyon törődik ilyesmivel. Köze van ennek a mértékhez is, ha karikatúrát készítek egy vajdasági magyar politikusról, akkor nemcsak valamennyiünk véleményét próbálom abba belevinni, de fölmérem azt is, hogy ennek a rajznak Belgrádban tapsolnának-e, mondván: nem kell bántani őket, kinyírják ők egymást enélkül is!

Figyeli a reakciókat, amikor a megrajzolt először szembesül a karikatúrával?

– Igen, ilyenkor fölfedezed, hogy jólesik neki, vagy nem. Van, akinek az egyszerű elrajzolás is fölháborító, van, aki pedig nyíltan odaáll, és azt mondja: én közéleti szereplő vagyok, ha hordóra álltam, akkor azt rajzolsz rólam, amit akarsz! Megboldogult, kedves Burány Béla barátom sértődött meg nagyon a karikatúráért, amit készítettem róla. Ő hangosan és jogosan szorgalmazta azt, hogy kevesen vagyunk, a több gyermek több örömet hoz, a kisebbségi sorsunk is más lesz, ha többen leszünk. És akkor én megrajzoltam Béci bátyánkat úgy, hogy az orra felé lebeg egy sperma. Ő ezért igencsak megsértődött, de azután kibékültünk. Valójában úgy volna jó a Grimaszt szerkeszteni, hogy a közélet emberei ne aludhassanak nyugodtan.

Közéletünkben az nem is számít igazán fontos embernek, akit Léphaft Pál nem rajzolt meg végvári panoptikumában. Milyen mércék alapján választja ki az alanyokat?

– A titkot nem illik leleplezni, de el kell mondanom, hogy sokszor az esemény dönti el, hogy abban a pillanatban kit rajzolok meg. Ha valakit megválasztanak MNT-elnöknek, akkor kapóra jön, hogy Hajnal Jenő barátomról készüljön rajz, ha valaki nyert a választásokon, akkor róla, ha valaki Kossuth-díjat kapott, mint újvidéki kollégánk nem oly rég, akkor róla. Ezek a helyzetek mindig kínálják a lehetőséget. Megboldogult Sziveri János mondta a Sinkó-díjra, hogy előbb-utóbb mindannyian sorra kerülünk. Ebben finom kritika fogalmazódott meg, Bori Imre tanár úr rettenetesen felháborodott miatta, de Sziverinek ebben teljesen igaza volt.

Jelképes időpontban, Luca napján jelenik meg az újraindult Grimasz 1000. száma, akkor, amikor a legsötétebb a tél, és amikor a rejtőzködő ördögi erők láthatóvá válnak a beavatottaknak.

– Ez a véletlen műve, de ahogy mondani szoktam, bizonyára nincsenek véletlenek. Minden úgy történik, ahogy rendjén ki van találva. Jelképesen azt kell mondanunk, mi lámpást gyújtunk Luca napján, és azt hirdetjük, hogy van világosság a sorok között. A kelet-közép-európai humorról beszélve nem hagyhatjuk ki, hogy az itteni egyeduralmi rendszerek nélkül nem lettek volna ilyen talpraesett és képzett humoristáink, mert könnyű elmondani bármit ott, ahol mindent szabad, és sokkal nehezebb elmondani mindent ott, ahol bármit nem szabad. Ott meg kell tanítani az olvasót a sorok között olvasni, az újságírónak meg kell tanulnia a sorok között írni, a karikaturistának pedig a rajz margójára úgy rajzolni, hogy a közepén is látsszék. Ez a mi kelet-közép-európai tréningünk erre volt jó, mert a megszorítás arra késztetett, hogy mindig a fényt keressük. Nagyon sokáig Luca napját éltük, mindig boszorkányjárás volt, és sötétség uralkodott, függetlenül attól, hogy ifjúkorunkban egy kicsit másként láttunk. A függöny mögött akkor is ott leselkedett a boszorkány. Kellettek a túléléshez a világító lámpások, a humor, amivel megpróbáltuk egy picit tágítani a határokat, vagy – gondoljunk csak Hofi Gézára – aminek a létét maga a rendszer engedte meg biztonsági szelep gyanánt.