2024. április 19., péntek

„Hát a MagyarZó Pistike nem a maga unokája?!”

Kiss Erzsébet ötvenhat éve lépett először a szerkesztőségbe, egészen a közelmúltig még megjelentek írásai lapokban. Egy időben rendszeresen írta a MagyrZó Pistikét, lapunk ügyeletes politika- és társadalmi szakértőjének heti jelentését. Emellett foglalkozott rengeteg más újságírói témával is, saját bevallása szerint az egészségügy volt a fő reszortja, viszont az évek során foglalkozott oktatásügyi témákkal is, a női témákkal is, írt a Grimaszba, rengeteg riportot is készített. Mindig is szerette a munkáját, sohasem esett nehezére lépést tartani az újságírás munkatempójával. Lapunk nyugalmazott, 77 éves újságírónője humorral fűszerezve mesélte el életútját.

Hogyan került a Magyar Szóhoz?

– 1958-ban kezdtem el újságíróként dolgozni, a Hét Nap hetilapnál. Tudni kell, hogy abban az időben erősödtek meg a vajdasági magyar hírszerkesztőségek. A toborzás úgy nézett ki, hogy igyekeztek minden fiatalra rátenyerelni, aki legalább egy mondatot le tudott írni hiba nélkül. Akkoriban nem kellett még pályázni újságírónak, könnyebben felvették az embert. A Forum épülete is akkor épült fel. Abban az időben kezdte igazán megvetni a lábát vajdaságban a magyar újságírás. Egy évig dolgoztam ott, utána kerültem az Ifjúsághoz, a Képes Ifi elődjéhez. Egészen a fiam születéséig dolgoztam a fiataloknak szánt lapnál, ugyanis ekkor már magamat öregnek tartottam, s átléptem a Magyar Szóba.

Egyébként, amikor életemben először léptem át szerkesztőségi küszöböt, akkor ismerkedtem meg a fényképezőgép használatával is. Kutyafuttában elmagyarázták, hogyan működik a masina, utána pedig kiküldtek az utcára, hogy készítsek pár képet, kapjam le azt, amit érdekesnek találok. Kifelé menet találkoztam össze Urbán János költő-szerkesztővel, aki a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében dolgozott. Akkor kért meg, hogy menjek el vele egy társastermelőhöz, akivel riportot készít, legyek a fotósa, csináljak pár képet. Urbán jegyzetelt, a termelő beszélt, én pedig fényképeztem, de úgy, mint aki már évek óta ezt csinálja. Gondolom, volt minden a filmen, a társastermelő kéményétől Urbán cipője sarkáig. Egy kép viszont jól sikerült, amely aztán meg is jelent a lapban. Ez volt az első újságírói sikerélményem.

Mely témákkal foglalkozott a lapban?

– Huszonéves fejjel bízták rám a nyugdíjas rovat szerkesztését. Ebben azért volt némi szégyenérzetem, például az, hogy hírgyűjtéskor, a nyugdíjas otthonokban mindig körém gyűltek az öreg nénik és bácsik, közben azon álmélkodtak, milyen fiatal vagyok. Ez nem olyan régen volt, röpke negyvenöt éve. Női sztorikat is írogattam. Később szerkesztettem a női rovatot is, de fő reszortom az egészségügy volt, amelyet huzamosabb ideig követtem. Persze rengeteg riportot is készítettem az évek során. Több egyflekkest írtam, ezt szerették is az olvasók. Ezekben is leginkább női témákat dolgoztam fel. Van egy ide kapcsolódó történetem: Egyszer a férjem, Brasnyó István Németh István kollégánkkal ment egy irodalmi délutánra. Ott a tanítónők, óvónők mind mosolyogtak a férjemre. Németh nem igazán értette a jelenetet, egészen addig, ameddig az egyik tanítónő oda nem somfordált, és megkérdezte a férjemtől: „Tényleg maga a Kiss Erzsébet férje?!”

Akkoriban szinte hetente mentünk terepre, két újságíró és egy fotóriporter. Rengeteg olvasmányos, érdekes írás került a lapba rengeteg képpel. A Szivárványba, a Tarka Világ elődjébe is rendszeresen írtam, később szerkesztettem is. Leginkább életközeli, emberi, szociális témákkal foglalkoztam.

Az újságírás stresszes munka, mindennap változó munkaidővel, új kihívásokkal, folytonos egyeztetésekkel. Mondhatni, kicsit hálátlan munka, amely napilap esetében naponta új időbeosztást igényel. Anyaként nem okozott Önnek gondot összehangolni a munkát a magánélettel?

– Visszagondolva, elmondhatom, hogy viszonylag zökkenőmentesen sikerült ezt megoldani. Férjem ugye író volt, fordított, ő volt itthon, a gyerekeket pedig a napközibe vittem. Az igazság, hogy ő nem is igazán szeretett sokat járkálni, jobban szeretett otthon dolgozni. Sokszor már alig várta, hogy a gyerekekkel meginduljak, hogy nyugodtan végezhesse a dolgát. Először csak az volt a gond, hogy a férjem nem igazán tudott főzni, de lassan megtanulta a konyhaművészet csínját-bínját. Rövid időn belül olyan jó szakács lett belőle, hogy amikor Németh Mátyás fotós megkóstolta a babot, amelyet a férjem főzött, könnybe lábadt a szeme, annyira meghatódott! „Hát én ilyen jól még nem ettem!” – kiáltott fel. A férjem nagyon nagy beleéléssel tevékenykedett a konyhában, pláne miután olvasta, hogy az íróknak az arányérték megőrzése érdekében valami természetes dologgal kell foglalkozniuk, például állattenyésztéssel vagy főzéssel. A férjem az előbbit szerette volna inkább csinálni, de mondtam, hogy amíg mi a másodikon lakunk, addig főzni fog, a lótenyésztés pedig még csak meg se forduljon a fejében.

Persze, a gyerekek sokszor irigykedtek azokra az osztálytársaikra, akiknek anyukája nem dolgozott. Viszont nem volt különösebb probléma a munka körül. Mindig a legegyszerűbben próbáltuk megoldani mindketten, hogy minél kevesebb legyen a komplikáció. Nagyon szerettem az újságírást, viszont sokat kellett dolgozni. Emlékszem, amikor elkezdtem a munkát, az ujjamon hatalmas bőrkeményedés volt a ceruzától és a rengeteg írástól.

A MagyarZó Pistikét is írta egy darabig. Hogyan közelítette meg ezeket a szövegeket, van-e úgymond „receptje” egy jó Pistikének?

– A nyugdíjba vonulás előtti években, már nagymamaként írtam a Pistikét, J. Garai Béla kollégámmal felváltva, kéthetente. Ide kapcsolódóan is voltak sikerélmények, például amikor a vidéki rokonok mesélték nevetve, hogy már megint mit olvastak a hétvégén a Pistikében. A férjem ilyenkor alig leplezett büszkeséggel próbálta elmagyarázni, hogy az az én művem, ám a rokonok váltig állították, hogy azt a Pistike írta. A városiak persze kicsikét „tájékozottabbak” voltak. Egy dédnagymama ismerősömnek egyszer meséltem, hogy egy lány unokám van, akkor kérdezett rá meghökkenve: „Hát a Magyarzó Pistike nem a maga unokája?!”

Őszintén, mindig is kapható voltam a humorra. Már tanítóképzős koromban rendszeresen olvastam a Pistikét, akkor még Gál Laci bácsi írta. Abban az időben ő szerkesztette a Grimaszt is, ahová írogattam én is. Az újságírásnak akkor is volt egy ilyen dögunalmas, monoton része, amikor el kellett menni a képviselőházba, ott üldögélni reggel nyolctól délután négyig, utána pedig megírni egy jóformán féloldalas jelentést az egész napról. Ezeken a gyűléseken ilyen kis humoreszkek írogatásával ütöttem el az időt, szórakoztattam saját magam. Gál László halála után senki sem írta a Pistikét, de amikor kezdett megbukni a szocializmus, újraindították „őt” is. Akkor Pintér Lajos írta. Ez egészen addig tartott, míg egyszer, egészségi okok miatt, Pintér félbe hagyott Pistikéjét nekem adták, hogy fejezzem be. Így maradt rám a Pistike Pintér Lajos halála után.

Ami a receptet illeti, sztereotipizált karakterekről van szó, mint ugye a Tegyula, Tematild, a Zacsek és a többiek, akiknek megvan a szerepük az írásban, és a heti eseményeket vesézik, persze sajátos, humoros módon.

A szocialista önigazgatás az újságírókra nézve meghatározó játékszabályokkal rendelkezett. Tehát, lehetne úgy mondani, hogy a szabad újságíró azt írt, amit szabad volt. Hogyan lehetett akkoriban becsempészni a saját véleményt a lapba, szövegekbe?

– Az újság irányvonala akkoriban megegyezett a nagy kezdőbetűs Pártéval. Azért nagybetűs, mert ez volt az egyetlen. Ilyen időszak volt, mondhatni ez volt a divat egész Kelet-Európában.

Ez azt jelentette, hogy az újságírónak nem volt véleménye, esetleg a humoron keresztül csempészhetett be belőle egy hangyányit. ’58-ban már olyan korszakot éltünk, amikor „engedhettünk a nadrágszíjon”. Egy liberálisabb korszak vette ekkor kezdetét, amely egészen a ’68-as egyetemistatüntetésekig tartott. Ekkor Tito is megzabolázta kicsit a népet, habár ez sem volt olyan szörnyű. Persze, nem becsméreltük a rendszert, hiszen már első osztályban gyakorlatilag arra tanítottak mindenkit, hogy azt nem szabad. Aki pedig a pártérdekekkel nem megegyező hangnemben írt, az gyorsabban megkapta a magáét, mint gondolta.

Persze voltak ebben a rezsimben is nehezen viselhető dolgok. Voltak itt is olyan ideológusok, akik szakértőbbek voltak a szakértőnél, de ezeket is ki lehetett bírni. Volt egy perspektíva, az emberek tervezhettek. Mondhatni, átmenet volt az ország Kelet és Nyugat között. Persze, nem volt tökéletes, de reménytelibb időszak volt, mint a mostani idők. Más volt a munka menete is, mindenhová fotóriporterrel mentünk, sőt az Ifjúságban mindenki kapott saját gépet is. Az újságírói fizetések is magasabbak voltak. Én a Magyar Szóban sohasem dolgoztam vezető pozícióban, viszont akkora volt a bérem, mint egy szakorvosnak. Nem volt tökéletes világ, de mindenképp jobb körülmények között éltünk, mint most.

Akkoriban a pártba is mindenkinek be kellett lépni, ki kellett járni a belgrádi pártiskolát, ez kötelező volt mindannyiunknak. Igaz, én gyorsan lemorzsolódtam ezekből a politikai körökből.

Nem volt azért problémamentes a rendszer, hiszen egyszer egy incidens miatt nem írhattam tovább. A részletekbe nem mennék bele, nézeteltérésem volt egy rendőrrel, aminek az lett a végeredményre, hogy ideológiailag alkalmatlannak találtak az újságírásra. Ezután dobtak ki a pártból, immáron harmadik alkalommal, a lapnál pedig fordító lettem.

Nem tejesen értettem a rezsim büntető és nevelő jellegű szándékát ezzel a lépéssel, hiszen fordítóként kétszer annyit kerestem, mint előtte. Egészen a rezsim bukásáig dolgoztam ebben a pozícióban, amely unalmas volt, de igazán belejöttem. Pár év múlva szinte szimultán fordítottam szerbről magyarra, ahogy olvastam a szöveget, úgy diktáltam magyarul a gépírónőnek a fordítást. Miután leáldozott a szocializmusnak, a párt ismét felkínálta a belépési lehetőséget, viszont tetemes összeget kellett kifizetni tagsági díj név alatt, így úgy döntöttem, hogy inkább kihagyom. Ez után írtam újra a lapba is.