2024. április 25., csütörtök

Kalap, kabát

Térségünkben egyáltalán nem nevezhető újdonságnak az elvándorlás. Első hulláma még a múlt század ötvenes éveinek végén jelent meg, amikor szinte kizárólag csak a zöld határon lehetett elhagyni az egykori Jugoszláviát. Akkoriban Ausztrália volt számukra az Ígéret földje. Ennek következményeként Melbourne környékén viszonylag rövid, alig néhány év alatt kialakult egy százötvenes létszámú magyar kolónia, amelynek tagjai egytől egyig szülőfalujukat, Székelykevét hagyták el a jobb élet reményében. Az akkori, viszonylag új kommunista rezsim igen szigorúan büntette az elfogottakat, akik a sikertelen szökésért legtöbb esetben hét hónap börtönbüntetés letöltésével fizettek.

A későbbiek folyamán, amikor már vízum sem kellett a távozáshoz, jórészt az európai, viszonylag fejlett, de a második világháború következményeként munkaerőben igencsak szűkölködő Nyugat-Németországot választották ideiglenes új hazájuknak. Később Ausztria és Svédország került a felkapott befogadó országok élére.

Szerbiából azóta is tart az elvándorlás. Ezt csak tetézi a negatív előjelű népszaporulat. Nem csoda hát, hogy a fentebb példaként említett Székelykeve egykori 4500 lelket számláló lakossága napjainkra jelentősen megfeleződött. Talán már alig kétezren élnek a faluban.

Semmivel sem jobb a helyzet Szerbia többi részén. Míg egykor a képzetlen munkaerő keresett jobb megélhetési lehetőséget a határokon túl, ma már jószerivel csak a kellő tudással felvértezett fiatalok reménykedhetnek abban, hogy „valahol a Nyugaton” új otthont teremthetnek maguknak.

A fentiek kapcsán nemrég elemzés is készült, és ebből kiderül, hogy 2008 és 2010 között több mint harminckétezren hagyták el Szerbiát, de alig húszezren települtek haza. Az utóbbiak, túlnyomó többségben, a külföldi munkájuk alapján jogosultak nyugdíjra, s az ő „hazaszeretetük” megnyilvánulásában is legnagyobb szerepet az anyagi érdekeltség játszott. Hogyisne, hiszen az odakinn nyomorúságosnak számító 600–700 eurós ellátmányból idehaza szolidan meg lehet élni. Az sem meglepő, hogy az annak idején velük kivándorolt gyerekeiknek eszük ágában sincsen visszaköltözni a bérces Balkánra.

Ezek a hivatalos adatok. A valósághoz azonban ezeket meg kell szorozni legalább kettővel. Mármint a külföldre távozottak létszámát. Ebből eredően tehát azt is fenntartással kell fogadnunk, hogy jelenleg – a népszámlálási adatok alapján – háromszázezer szerbiai állampolgár tartózkodik (természetesen munkaügyben) külföldön. Annak azonban se szeri, se száma, hogy kik eszik a nyugati „kizsákmányolóknál” megkeresett „keserű” kenyeret, de itthoni lakcímüket nem adták fel.

Úgy tűnik, hogy az évek múlásával e folyamat erősödni fog, hiszen a legvonzóbb nyugat-európai államokban is gyorsul a lakosság elöregedésének folyamata, s egyre inkább hiányozni fog a fiatal, képzett munkaerő. Ma már a korábbi években erősen bezárkózott Norvégia is szívesen fogadja a hiányszakmák művelőit.

A jövőbeni elvándorlás bizonyosságát támasztja alá az a körkérdés is, amelyet nemrég a Belgrádi Egyetem Műszaki Tudományok Karán végeztek. Ebből az derült ki, hogy a hallgatók kétharmada tervez „lelépni” az oklevél megszerzése után.

Azt sem kellene szem elől téveszteni (ezzel a hivatalos statisztika egyáltalán nem foglalkozik), hogy a kilencvenes években nagyjából 180 ezer, túlnyomó többségében fiatal hagyta el Szerbiát, mert egyszerűen nem volt hajlandó részt venni az akkori(?) vörös-fekete koalíció vérgőzös, területrabló álmainak megvalósításában.

S az is valószínű, hogy a jelenlegi ifjabb korosztály sem éri meg azt, hogy Szerbiában jól éljen. Csoda-e hát, hogy aki teheti, fogja a kalapját és a kabátját?