Sok japán hitetlenkedve fogadta a november első felében felröppent médiahírt az előrehozott parlamenti választásról. Kételyeik azóta eloszlottak, hiszen Abe Sindzó miniszterelnök időközben feloszlatta a törvényhozás alsóházát, ami azt jelenti, hogy a szigetországban – két év után – ismét képviselőket választanak.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Az előrehozott alsóházi választás december 14-én esedékes. A döntés meglepő fordulat, mivel a lakosság nagyobb része arra számított, hogy a kétharmados parlamenti támogatottságot élvező Abe-kabinet kitölti négyéves megbízatási idejét, és csak 2016 végén kell ismét megválasztani az alsóház 480 képviselőjét. A Liberális Demokrata Párt (LDP) 2012-es elsöprő győzelme után a választók elégedetten nyugtázták a sikert, abban bízva, hogy nyugalmasabb időszak következik. Japánra ugyanis 2006 óta a belpolitikai instabilitás jellemző, az öt recessziós időszakról nem is beszélve. Az utóbbi nyolc évben ráadásul hét kormányfőt váltottak, a parlament két kamarájában pedig – két rövid időszakot leszámítva – más-más pártok voltak többségben. Az előző, 2012-es választást szintén idő előtt kellett lebonyolítani.
A jobboldali (nacionalista) Abe Sindzó is akkor került ismét a politikai vezetés élére, miután a csupán nevében liberális LDP biztos győzelmet aratott. A jobboldali konzervatív párt az 1955-ös alapítása óta – rövid megszakításokkal – évtizedekig kormányozta Japánt. Az Abe vezette LDP és koalíciós partnere, az Új Komeito párt 2012 decemberében kétharmados többséget szerzett az alsóházban, folyományaként Abe exkormányfő – 2007-es bukása után – visszaülhetett a „trónra”. A választási sikeren felbuzdulva több reformtervet jelentett be; ígérve, felélénkíti a gazdaságot, amely az utóbbi húsz évben rendkívül rosszul teljesített.
Az elmúlt csaknem két évben foganatosított gazdasági és külpolitikai lépéseit azonban sok honfitársa elutasította. Japánban emiatt megosztó személyiséggé vált. Néhány döntése külföldön is felhördülést okozott, Kínát és Dél-Koreát pedig magára is haragította. Azzal mindenképp, hogy – több miniszteréhez és parlamenti képviselőkhöz hasonlóan – ellátogatott a tokiói Jaszukuni-szentélybe. Abba a sintó vallási objektumba, amelyet a XIX. század közepe óta vívott háborúkban elesett japánoknak szenteltek. A térség sok országa szerint a szentély Japán ázsiai háborús hódításainak és militarista múltjának a szimbóluma.
A kormányzati politikusok látogatásai az objektumban ezért állandóan felszítják a vitát Tokió és azok között az országok között, amelyek a II. világháborúban a japán agresszió és megszállás áldozatai voltak. A Global Times kínai napilap „politikai gazembernek” bélyegezte Abét, amiért tiszteletét tette a szentélyben.
A kínai–japán kapcsolatokat e világháborús sérelmek mellett területi viták is mérgezik. A fő gondot és a tartós feszültséget a Kelet-kínai-tengerben található kis szigetcsoport okozza, amelyet japánul Szenkakunak, kínaiul Diaojünek hívnak. A lakatlan területet Tokió a sajátjaként kezeli, de az ottani energiaforrások miatt Peking is igényt tart rá.
A szigetvita a kétoldalú viszony megromlásához vezetett. Sokan úgy vélik, hogy az Abe-kabinet épp a Tokió és Peking közti növekvő feszültség miatt növelte tavaly (utólag) az új nemzetbiztonsági stratégiára és a szigetország védelemére szánt összeget. A katonai költségvetés ilyen pótlólagos korrekciójára 11 évig nem volt példa. Pekingben ez nyugtalanságot keltett, jóllehet a kormány már évek óta növeli katonai kiadásait, és bővíti fegyverkészleteit, ami viszont Japánt aggasztja.
A térségben már jó ideje hatalmas erők feszülnek egymásnak. A világ három legerősebb gazdasági hatalma, Japán, az Egyesült Államok és Kína igyekszik kiterjeszteni és megszilárdítani pozícióit. A leglátványosabb küzdelem és érdekháború Japán és Kína között bontakozott ki, mivel mindketten görcsösen erősítenék térségbeli befolyásukat.
Az Abe-kabinet egyik fő célkitűzése – a gazdasági térnyerés mellett – olyan szövetség létrehozása és fenntartása (volt), amely együtt ellensúlyozhatná Kína hatalmi, gazdasági és egyéb törekvéseit. Legalábbis azokat, amelyeket Tokió túlzottnak és elfogadhatatlannak tart.
A minap leköszönt Abe irányításával megkezdődött az amerikai nyomásra elfogadott 1947-es japán békealkotmány fellazítása is. Az idén nyáron életbe léptetett kormányzati intézkedésekkel „átértelmezett” alkotmány már lehetőséget biztosít komoly japán katonai erő széles körű külföldi bevetésére is, a szövetségesek támogatására. (A II. világháború befejezése óta az alkotmány korlátozta katonai erő alkalmazását, még a szigetország védelmében is.) A pacifista alkotmány kijátszása ellen kezdettől fogva sokan tiltakoztak otthon és a térségben is. Rengeteg bírálat érte Abe gazdaságpolitikai intézkedéseit is. A nevével fémjelzett Abenomics (Abe-gazdaságtan) ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az országot nem sikerült kihúzni a több mint 15 éve tartó deflációs korszakból, miként a világszinten is rekordmagasnak számító államadósságot sem letörni (az jelenleg az ország GDP-jének 230 százalékán áll), ráadásul a gazdaság beígért felpörgetése is elmaradt.
Emiatt az Abe-kabinetnek további kedvezőtlen intézkedéseket kellett volna bevezetnie, ami egész biztosan további népszerűségvesztéssel járt volna. Az eddigi intézkedések (például a tavaszi adóemelés) miatt egyébként már csökkent Abe és az LDP támogatottsága. November közepén a szavazók 37 százaléka állt ki mellette, ami ugyan az ellenzéki pártokénál sokkal jobb népszerűségi mutató, ám a két évvel ezelőttinél rosszabb.
Bár Abe és pártja támogatottsága jelenleg erős, aligha maradt volna így. Néhány népszerűtlen döntés (például a kilátásba helyezett második áfakulcs-növelés) bizonyosan tovább rontott volna tekintélyén. Ezért látta jobbnak, hogy a jelenlegi támogatottság mellett inkább előremenekül, és nekivág egy új (előrehozott) parlamenti választásnak, amelyet reményei szerint meg is nyer. Ezáltal pedig további négy évre biztosíthatja be pozícióját, s így a tervezett reformokat is végrehajthatja. Abban bízik, hogy az LDP is megőrzi vezető szerepét, arra azonban már ő sem igazán számít, hogy az eddigi kétharmados többségét is biztosítani tudja.
Kérdéses azonban, hogy a japán társadalom hogyan reagál döntésére, veszi-e a hivatala ajtajára kitűzött – rögtön jövök! – üzenetet. Ugyancsak talány, hogy az utóbbi két évben felhalmozódott elégedetlenségből érzékelhető előnyt tud-e kovácsolni az ellenzék, amely az előző választáson, akkor még kormánypártként – ámde a gyatra válságkezelési teljesítménye miatt – csúfos vereséget szenvedett.
