A NATO létét jelenleg leginkább három tényező fenyegeti: az egykori szovjet apparátcsikoknál jóval erősebb ellenfélnek bizonyuló Vlagyimir Putyin orosz államfő, Recep Tayyip Erdoğan elnök Törökországának különutassága, valamint Barack Obama amerikai elnök nem túl harcias külpolitikai irányvonala – olvasható a Hoover Intézet amerikai közpolitikai agytröszt friss elemzésében.
Victor Davis Hanson amerikai történész, a cikk szerzője szerint annak a helyzetnek, hogy az Egyesült Államoknak nincs akkora szüksége a NATO-ra, mint fordítva, egyenlőtlen, szülő-gyerek típusú kapcsolat lett az eredménye. Washington úgy áll hozzá az európai tagállamokhoz, mint panaszos, de engedékeny apa a sértődékeny kamaszhoz. Korábban mind a demokrata, mind pedig a republikánus elnökök hajlandóak voltak ezt a szerepet játszani, annak lehetséges következményeivel is számolva, mi van, ha elveszik a bankkártyát a „lázadó tinédzsertől”, és kidobják a házból.
Szerinte azonban Barack Obama e tekintetben más, mint elődei, hiszen az európai szociáldemokráciát és pacifizmust tekinti követendő modellnek. Jelentősen lefaragta a védelmi költségeket, és elfordult az intervencionista külpolitikától, így az első olyan amerikai elnök a II. világháború kezdete óta, akinek a vezetése alatt a GDP 3%-a alá csökkentek a katonai kiadások.
Vlagyimir Putyin 2009-ben úgy értelmezhette az amerikai–orosz kapcsolatok „újraindítását” (reset), mint bocsánatkérést a korábbi bírálatok miatt. Évekkel később helyesen mérte fel a helyzetet, amikor úgy döntött, a NATO-t és Washingtont figyelmen kívül hagyva, komolyabb következmények nélkül beavatkozhat a Krím félszigeten és Kelet-Ukrajnában. Hanson szerint az orosz agresszióval és a NATO közönyösségével szembesülő kelet- és közép-európai országok közül egyre többen közelednek Moszkvához. A térségben sokan nagyobbnak tartják az orosz elnyomás valószínűségét, mint annak az esélyét, hogy a NATO védelmet nyújthat Oroszország ellen. Ennél is rosszabb, hogy sokak szerint annak nagyobb a kockázata, ha egy adott NATO-tagország Putyint idegeníti el magától, mint annak, ha a szövetségeseit.
A Recep Tayyip Erdoğan elnök vezette Törökország még ennél is nagyobb veszélyt jelent a katonai szervezetre. A török államfő inkább a NATO iszlamista ellenségeinek ideológiájával szimpatizál, mint az észak-atlanti szervezet alapelveivel. Ankara, amelynek az utóbbi években jelentősen megromlott a kapcsolata Izraellel, támogatja a Muzulmán Testvériséget és a Hamászt, sőt összejátszik az Iszlám Állam (IÁ) bizonyos elemeivel. Erdoğan olyan autokrata, iszlám alapokra épülő államot épít, amelyben a választások korántsem nevezhetők tisztességesnek.
A legtöbben a miatt aggódnak, hogy Oroszország megszállja a szövetség egyik tagállamát, például valamelyik posztszovjet tagköztársaságot – Észtországot, Lettországot vagy Litvániát –, és a NATO darabjaira hullik. A szervezet azonban akkor is összeomolhat, ha Törökország esetleg megtámadja a szintén NATO-tag Görögországot, esetleg Ciprust vagy Izraelt. Utóbbi kettő ugyan nem tagja a szövetségnek, számos tagország azonban nagy valószínűséggel inkább Nicosiát vagy Jeruzsálemet támogatná Ankarával szemben.
Hanson szerint mindazonáltal nem attól kell félni, hogy a NATO egy csapásra megszűnik, hanem attól, hogy ha a szervezet képtelen reagálni a XXI. század kihívásaira, akkor fokozatosan elveszíti a jelentőségét, majd felbomlik.
