Tíz éve annak, hogy nyugdíjba kényszerült Horváth András kollégánk, akit az olvasók a Bánáti Híradó felelős szerkesztőjeként és kommentárjai révén ismertek. Az egészsége azóta helyrejött. Hatvanhét évesen nem sokat változott azok szemében sem, akik régen látták. Kivéve, hogy megőszült.
– Apai oldalról a nagyszüleim székely menekültek. Tíz-egynéhányan keltek útra, és öten értek Muzslára. Útközben szétszóródtak. Soha többé nem találkoztak, nem is hallottak egymásról. Anyai oldalról a nagyszüleim jászok. Főleg Szöged és Szolnok környékéről. Apai oldalról azt tudom, hogy öregapámék egy ideig Keresztesen éltek (Romániában). Egy nap nagyapám azt mondta, hogy „voltam otthon”. Többször hallottam ezt tőle, és rákérdeztem: mondja már meg, hol volt. Kiderült, hogy a szomszédos Écskán járt, ahol románok is élnek. Nyilván a román beszéd hallatán egy kicsit gondolatban hazatért az őshazába.
Az újságírás gyorsan „megfertőzte”. Iskolásként rajzai jelentek meg a Buksiban, aztán az Ifjúságnak, majd a Képes Ifjúságnak tudósított. A szentmihályi általános iskolában 1970-től történelmet és földrajzot tanított. Közben továbbra is írogatott. Szentmihályon ismerkedett meg Rácz József későbbi tévés újságíróval. Mindketten az újságírói pályára váltották a katedrát, jó barátok lettek. Felesége is Szentmihályon nőtt fel, mivel az apja ott tanítóskodott.
– 1972 elején kerültem a Magyar Szóba, és akkor a főszerkesztő Vukovics Géza volt. A szerkesztőségbe még bejárogatott Gál Laci bácsi és a becskereki Majtényi Mihály is, akivel néhány szót is váltottam. Az akkori titkárnőnk, Filipec Zita bemutatott Mihály bácsinak, hogy „íme ő a becskereki tudósító”. Nagyjából csak annyit mondott, hogy „csak bátran öcsikém!”. Ennyi volt a találkozásunk.
Az újvidéki rovaton kezdte, amelynek akkori szerkesztője Szavics György, a lektor pedig Keck Zsigmond volt.
– Zsiga bácsi egy fantasztikus ember volt, aki nemcsak, hogy a nyelvi dolgokra hívta fel a figyelmünket, hanem olyan dolgokra is, amelyekről nyíltan nem lehetett beszélni. Emlékszem, egyszer házi feladatot adott nekünk, hogy írjunk meg egy dolgozatot. Mikor fiatal az ember, akkor azt gondolja, hogy mindent tud. Ma is röstellem: az „össznépi honvédelemről” írtam. És Zsiga bácsi olvasás közben egyet köhintett, majd kettőt köhintett, és végül csak köhögött. Mert hát ugye nem tetszett neki. Ő szegény a Goli otokon volt rab, mint „osztály” és „népellenség”.
Az Újvidéki rovat után, bánáti révén, a Bánáti Híradóba került, amelynek első szerkesztője Siflis Lajos volt, majd Törköly István, a harmadik Szűcs Imre, ő pedig a negyedik, egyben az utolsó.
– A Bánáti Híradó 21 éven át jelent meg, 11 évig voltam a felelős szerkesztője. Ez egy olyan időszak, amelyre tényleg szeretettel emlékszem vissza. Nagyon sok embert megismertem, jó barátok lettünk. Földműveseket, traktoristákat, földműves-szövetkezeti tagokat. Egyszerű embereket, akikkel sok mindenről el lehetett beszélgetni. A Bánáti Híradónak – az egyszerűség kedvéért mondom így – „az én időmben” volt 30–35 tudósítója. Néhányan rendszeresen, néhányan időről időre írtak a lapba. Persze humoros dolgok is történtek. Azt a mai napig nem tudom elfelejteni, hogy az egyik tudósítónk azt írta: „Habár Közép-Bánátban az utóbbi héten 50-60 milliméter csapadék hullott, a tejgyár mégis elnyerte Belgrád város aranyplakettjét”. A lektorunk eleinte Papp Gábor volt, és neki volt egy rovata a Magyar Szóban – már nem emlékszem, hogy mi volt a címe –, abban megjelentette az ilyen furcsa mondatokat („gyöngyszemeket”), és kommentárt fűzött hozzájuk. Egy másik tudósító pedig azt írta: „A tanács olyan határozatot hozott, hogy a teheneket nem lehet az utcára engedni, aki mégis az utcára engedi, annak levágják a farkát.”
A Bánáti Híradó hét-nyolc közép és dél-bánáti községből hozta le a híreket, és szinte minden magyarlakta faluban volt tudósítója. Amikor pedig egy-egy helyi közösségről terjedelmes riport készült, akkor a szombati Magyar Szót például Muzslyán 2500 példányban adták el. Más településekre is vonatkozik ez: Magyarcsernyére, Tordára, Szentmihályra, Torontálvásárhelyre, Magyarittabére, ahol annyi Magyar Szót adtak el, ahány háztartás volt.
– Aztán 1991-ben megszűnt a Bánáti Híradó, arra hivatkozva, hogy nincsenek anyagiak a lap megjelenéséhez. Ezt a legnagyobb alapító községben mondták ki. Az akkori illetékes mondta, hogy „a magyarok is olvassanak szerb újságokat”. És ennek vannak gyökerei. Becskerek monográfiájában szintén azt írták, amikor megszűnt a magyar színház, hogy „az igazi színházlátogató közönségnek mindegy, hogy milyen nyelvű az előadás”. Tehát legyen szerb nyelvű. A becskereki újságban két héttel előbb az volt a nagy cím, hogy „175 éves a Toša Jovanović népszínház”. Hát, aki egy kicsit tud számolni… Ők 1918-ban okkupálták ezt a területet, tehát az semmiképpen sem lehet 175 éves. Sőt, arról is megfeledkeznek, hogy amikor épült a színház, illetve egy nagy gabonaraktárt átalakítottak színházzá, amely ma is egy gyönyörű barokk stílusú színház, akkor a szerb polgártársak tüntettek ellene, hogy minek. Álságos időket élünk. Mit mondjak.
A Bánáti Híradó után a külpolitikai rovathoz került. 1991-ben és 1992-ben szarajevói tudósító volt.
– Akkora felfordulás volt, hogy nem lehetett mindent kísérni. Amikor pedig haza akartam jönni, akkor nem bírtam, mert körülfogták a várost. Megismerkedtem egy svéd diplomatával, akinek mai napig sem tudom a nevét. Perfektül beszélte a szláv nyelveket. Ő segített, hogy onnan kijussak.
Közben fokozódott a délszláv válság. Itthon sokan attól rettegtek, hogy besorozzák katonának.
– Bálint Sándor, az akkori főszerkesztő fölhívott, és azt mondta, hogy „jó lenne, ha holnap reggel már Pesten lennél”. Így lettem budapesti tudósító. A Népszabadság szerkesztőségéből küldtem az írásaimat. Oda osztott be a minisztérium. Amikor visszajöttem, maradtam a külpolitikánál. Főleg vasárnapi írásokat közöltem. Hétköznap pedig kommentárokat.
Több mint három évtizedes újságírói pályafutása során szívesem emlékszik az élőújságokra, amelyek rendkívül látogatottak voltak. Szinte hetente szerveztek, csütörtökön vagy pénteki napon tartották őket. Persze kellemetlen emlékei is vannak: volt, hogy valamelyik írása miatt bepanaszolták az aktuális főszerkesztőnél. Egy alkalommal raporton volt, és annak a konzekvenciája fizetéslevonás volt. Mert nem tudósított a harcosok egyik megmozdulásáról.
– Ha én mindent, ami velem történt – a nem korrekt dolgokat – nagyon komolyan fogtam volna fel, már rég nem élnék. Legyintettem egyet, és mentem tovább. Nem érdekeltek. Én csináltam a saját belátásom szerint. Volt, hogy heti és napi programot kellett készíteni. Például a keddi napon ide meg ide kellett menni, közben pedig a fűtőtestgyárban meg robbanás történt. Nem, a program nem azt mondja.
A két gyomorfekély, egy agyvérzés otthon, a másik a kórházban, nyugdíjba kényszerítette.
– Amikor újságíró voltam, és a kisemberek elpanaszolták a gondjukat-bajukat, azt gondoltam, hogy túloznak. Most velem ugyanez jó néhányszor megtörtént. Senki nem illetékes, mindenki vonogatja a vállát. Nem tudom bizonyítani, hogy milyen visszaélésekkel jutottak egyesek – itt a legszűkebb környezetemben – mesés vagyonhoz. Erről mindenki beszél, de senki nem tudja bizonyítani. Azt sem lehet bebizonyítani, ami szemmel látható. Ott az objektum, ámbátor az illetékesek azt mondják, hogy az nincs ott. És hiába fényképezünk, ott a fénykép, ott a bizonyíték. Nagyon sok mindent el lehet mondani a szocializmusról, de ha valaki olyan helyzetbe került, hogy visszaélt a helyzetével, a hatalmiak nem álltak ki mellette. Most viszont igenis. „Micsoda, ez a mi párttagunk, és ő tévedhetetlen.”
A méhészkedés családi hagyomány. Mindig volt néhány család, most 36-ra van regisztrálva. A méhészet olyan, mint a mezőgazdaság – függ az időjárástól. Az idei kimondottan rossz volt. Ráadásul nem vihette a méheket oda, ahova írásos engedélye van, mert valaki oda épített. Az Akác méhészegyesület titkára volt négy évig, és ugyanennyi ideig titkárhelyettes. Azt, hogy mikor alakult meg az önálló muzslyai méhészegyesület, a Bánáti Híradóból tudta meg.
– Az alapítástól 2002-ig, mert kizárólag csak magyarok voltak a tagok, magyar nyelven folyt a munka, íródott a jegyzőkönyv. Aztán mikor jött egy-két jövevény, áttértünk a kétnyelvűségre, újabban pedig az egynyelvűségre. Emiatt állandóan protestálok, de hát megint csak elbuktam. Hozzászoktam a vereségekhez, mondja kollégánk.
„Horváth úr, addig fog élni, amíg mozog.” Ez volt az orvos tanácsa, amikor lábadozni kezdett. Ehhez tartja magát. Beszélgetésünk előtt is a Diószegi pusztáról (Deonica) kerekezett haza, nem messze a Tiszától, úgy 14 km-re Muzslyától. Az autót nagy ritkán hajtja. A dohányzást is abbahagyta.
Végezetül, hadd mondjam el, hogy Horváth András sokáig volt a főnököm. Egy rossz szót, megjegyzést, bármiféle kioktatást nem kaptam tőle. Amikor kellett, megbeszéltük a teendőket, aztán mindenki tette a maga dolgát. Se napi, sem heti programokat nem íratott velem.
