Lehangolóan sötét képet festett a világról Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár: háborúk törnek ki, társadalmak bomlanak fel, államok esnek szét. Mintha a természet büntetné az embert, mert nem tudja rendbetenni életét, megmenteni civilizációját: járványok, földrengések, áradások, viharok pusztítanak. Kevesebb érzelmi aláfestéssel, de hasonlóan fogalmaz a világpolitika két elismert ismerője, szakértője is. Zbigniew Brzezinski: „A legmagasabb szinten veszítjük képességünket, hogy megbirkózzunk egyes olyan kihívásokkal, amelyek kulcsfontoságúak jólétünk szempontjából”. Henry Kissinger: „A világgazdaság és a rajta uralkodó politikai intézmények közti összecsapás elhalványítja a közös célnak az átérzését, amire szükség van a világrendhez”.
Mi történik a világgal, az emberiséggel, a civilizációval? A gondolkodó ember választ szeretne kapni e kérdésre. Tudja, hogy a probléma megértése az első lépés és elengedhetetlen feltétel a megválaszoláshoz, majd megoldáshoz. Születnek is elképzelések, de még nem kielégítőek.
A legtöbb igazságot az tartalmazza, amit a társadalomtudományok művelői fogalmaztak meg, amelyre mi is hivatkozni szoktunk. Eszerint a mostani gazdasági válság annyi elégedetlenséget, elkeseredést halmozott fel, hogy az ebben rejlő robbanó erő bármikor, bármilyen ürügyel feltörhet, pusztításhoz, vezethet. Ugyanez a válság szítja a nacionalizmust, amely a hatalom megőrzéséhez vagy megkaparintásához uszít, egymásnak ugrasztja a nemzeteket, ellenségképet „gyárt”.
Ez a magyarázat nagyjából elegendő is annak megértésére, hogy Európa közelében mind gyakrabban csapnak fel a lángok. Ukrajnában már olyan a helyzet, hogy az a benyomásunk: feltartóztathatatlanul sodródunk a háború felé, közben Európa is ismét kettészakad. Persze válságok Európán kívül, a mostani gazdasági válság előttről is dúlnak. Jelenleg a világ 64 országában pusztít kisebb-nagyobb viszály, és 571 szeparatista-terrorista csoport működik. 2013-ban 10,7 millió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét, 8,2 millió ember külföldre menekült, és 2,5 milliót üldöztek el hazájából. Másrészt Európának is van egy olyan problémája, amelyet a válság legfeljebb csak kiélezett: a nemzetállamokkal jár az a borzalom, hogy minden ország soknemzetiségű, de „uralkodó nemzetre”, illetve másodrendű polgárokra oszlik. Éppen ezért csak a körülményektől függ, hogy ebből hol és mikor lesz válság. Még emlékezhetünk 1968-ra, amikor egész Nyugat-Európában bombák robbantak a nemzeti ellentétek miatt. Még a békéjéről és nyugalmáról ismert Svájcban is, mert egy német kanton francia többségű része ki akart válni.
Népszerűek azok az elméletek is, amelyeket leggyakrabban sétálás közben politizáló öregurak fogalmaznak meg. Eszerint mindemögött valamilyen összeesküvés rejlik. Leggyakrabban amerikai–orosz összeesküvés. Az ukrán válságot ezen „elmélet” szerint e kettős „ötlötte ki”, hogy tönkretegyék Európát, mert az kicsúszott ellenőrzésük alól, amely egyetértésükkel olyan zavartalanul érvényesült a két szuperhatalom világában. Ehhez az elmélethez látnak igazolást, hogy a viszony legkiélezettebb korszakában Lavrov orosz és Kerry amerikai külügyminiszter olyan könnyen jutott közös nevezőre az Iszlám Állam ellen. Ennek eredményeként a Biztonsági Tanács ritka egyetértésben elfogadta Obama amerikai elnök ezzel kapcsolatos tervét.
Ám épp a napokban oroszellenes összeesküvést is emlegetnek, miszerint: az USA és Szaúd-Arábia „bújt össze”, hogy a kőolaj árának leszorításával tönkretegyék Oroszországot, „letörjék a szarvát”. (Az történt ugyanis, hogy az amerikai paraolaj és a szaúdi kőolaj úgy leszorította a kőolaj árát, hogy az június óta 21 százalékot esett, hordónként 107 dollárról 84,7 dollárra, ami minden számítás szerint érzékeny csapás a kőolajkiviteltől függő Oroszországra.)
A legtöbbet emlegetett és a világsajtóban legnépszerűbb elmélet, hogy visszatér a hidegháború korszaka. Ebben van is némi igazság, hisz túl sok dolog emlékeztet erre a korszakra. Ezzel kapcsolatban van azonban két bökkenő. Az egyik: ha igaz is az elmélet, akkor is meg kell fejteni annak okát, hogy az kiküszöbölhető lehessen. És a másik: a mostani helyzet éppen az ellenkezője annak, ami a hidegháború idején meghatározó volt. Akkor ugyanis nagyon világos volt, ki a barát és ki az ellenség. Most viszont minden összekuszálodótt: nem tudni, ki a barát, ki az ellenség, pontosabban ugyanaz a személy mikor barát és mikor ellenség.
Elsősorban az amerikaiak szempontjából. Tegnap még a legnagyobb ellenség Irán és Szíria volt. Irán, amelyet minden eszközzel rá kell kényszeríteni, hogy ne gyártson atombombát. Ma azonban Irán titkos tárgyalásokkal együttműködésre bírt ország, amely már azt bizonygatja, hogy az IÁ ellen nem elég a bombázás, szabad kezet kell nekik adni, hogy katonai beavatkozással visszaszorítsák a szélsőségeseket. Szíriában pedig mindenképpen meg akarták dönteni Aszad rendszerét, ma viszont – minden mellébeszélés ellenére – objektíve neki segítenek. Még jobban látszik ez az amerikai szövetségeseknél. Az arab államok ma – először vállalva nemzetközi feladatot – bombázzák azokat, akiket tegnap segítettek. Törökország és Izrael pedig nem tudja eldönteni, ki a nagyobb ellenség: Irán és Szíria, vagy az IÁ. Törökország számára dilemma még az is, támogathatja-e ellenségeit, a kurdokat az IÁ ellen?
