2024. április 20., szombat

A vállveregetéstől a zsarolásig

Bűzbombaként robbant a hír, hogy az orosz elnök elrendelte a Szerbiába szállítandó földgáz megbeszélt mennyiségének 28 százalékos csökkentését. Az ok pofonegyszerű: a szerb miniszterelnök a legutóbbi Nagy Parádé idején tartott tárgyalásukon nem bizonyult annyira szófogadó kisdiáknak, mint ahogyan azt a cári allűröket kergető Putyin elvárta. Vučić ugyanis megtagadta annak a szavatossági szándéknyilatkozatnak az aláírását, amely kötelezné Szerbiát, hogy márciusig kifizet 200 millió dollárt az átvett földgáz árából eredő adósságból. Mi több, „a kis szemtelen” nem átallta a Nagy Testvérnek a képébe vágni az igazságot. Vagyis azt, hogy az aprópénzért megkaparintott szerbiai kőolajiparból az orosz fél már eddig is sokkal több hasznot húzott 400 millió eurónál, vagyis a többségi rész áránál.

Ezúttal a Szerb Haladó Párt feje megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor valaki erő(fölény)ből politizál. Pedig ez a módszer az egykori radikálisok számára igencsak ismeretes, hiszen (nem is olyan) kései utódaik, Igor Mirovićtyal az élen, ugyanilyen pökhendiséggel tűzdelt kirohanásokkal igyekeznek megszerezni Vajdaságban a hatalmat, s ezzel – gyakorlatilag – kialakítani az ország vezetésében az egypártrendszert. Mégpedig milyen pártét!

A gázcsap átereszének szűkebbre vétele minden bizonnyal összefügg azzal, hogy a jelenlegi hatalom augusztusban a belügyi szervek keretében egy szakértői csoportot hozott létre, amelynek feladata, hogy kivizsgálja, történtek-e visszaélések a NIS eladását illetően. Márpedig ez az orosz félnek (vajon ki tudja miért?) nincs ínyére, de nyíltan nem lamentálhat, mert még kibújhat a szög a zsákból.

Nem kis munka ez, hiszen az ügy visszanyúlik 2007-re, amikor Vojislav Koštunica akkori miniszterelnök energetikai megállapodást kötött az oroszokkal, s ennek keretében egy évvel később történt meg a szerbiai kőolajipar elprédálása.

A NIS eladásában azonban könyékig benne volt a keze Mirko Cvetković, hat évvel ezelőtti miniszterelnöknek, Borislav Stefanovićnak, a Demokrata Párt alelnökének és az elmaradhatatlan Dušan Bajatovićnak, akit azóta sem lehet kibillenteni a hatalmi pozíciójából.

A szerb „kistestvér” megalázása azonban nem merül ki ebben. A legnagyobb példányszámban megjelenő fővárosi napilap ugyanis kiszimatolta, hogy a szovjet érdekeltségű ZAAB vállalat megbízásából egy itteni házaspár szinte maffiamódszerekkel igyekezett rákényszeríteni több szerbiai céget arra, hogy részvényeiket magasan a valós ár felett vegyék meg tőlük. Ebben a manőverben még a ruszofil köztársasági elnök is szerepet kapott, mivel – Konuzin nem régi orosz nagykövet kifejezett „javaslatára”– egyik tanácsadója fogadta az orosz fél részéről megbízott egyént, s csupán azon múlott, hogy nem jutott be az ország első emberének kabinetjébe, hogy tornacipőben(!) jelent meg ezen az audiencián.

Ennyi azonban elegendő volt az orosz érdekeket képviselő szerb atyafinak, hogy a többségében állami tulajdonban levő részvénytársaságok vezetőinek orra előtt azt a szóbeli „támogatást” lebegtesse, amelyet – állítólag – Nikolić ígért neki. Ennek a bizonyos Bojčić nevezetű egyénnek égetően szüksége volt arra, hogy hazai pályán a csúcsszerepet játszókra hivatkozzon, mivel – mint mostanában kiderült – Konuzin korábbi orosz nagykövetet már „megvette” egy 30 000 eurót érő Franck Muller karórával. Pedig ezzel az időmérővel semmiféle referenciapapírt és egyéb, értékénél fogva szükséges dokumentumot nem adott. Nem is tehette, hiszen csempésztől vásárolta!

A pénz kikényszerítésének módszere errefelé kevéssé ismeretes, de másutt már található rá példa. A fentebb említett polgár ugyanis számos, jórészt állami tulajdonban levő vállalat néhány részvényét megvette, s ezekért akart sok pénzt kapni. Éppen ezért könnyen megeshet, hogy a Sojaproteinnel, sevojnói hengerművel és a Voda Vrnjcivel kapcsolatosan is esetleg kiderülnek ilyen jellegű turpisságok, mivel Bojčićnak még mindig vannak ilyen részvényei.

Az ügy (mert botrányról nem beszélhetünk) kipattanása óta az orosz nagykövetség mélyen hallgat, pedig a nem kimondottan rezsimhű oknyomozó újságírók többször is állásfoglalást kértek tőle. A „hallgatás, beleegyezés” elv alapján okkal hihető, hogy Moszkvában is tudtak ezekről az erkölcstelen és törvénysértő manőverekről.

A szerbiai politikai főmuftiknak pedig főhet a fejük, hogy megfizettek-e minden árat azért az orosz vállveregetésért, amit Koszovó kapcsán kaptak.