2024. április 25., csütörtök
JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

Öngyilkosság vagy dicsőség?!

Nézem ezeket a nagy meccseket, és viszketni kezd a tenyerem és az a kis megmaradt szürke valamim a koponyámban, nem értem, hogy senki nem tudja megállítani ezeket a Ronaldo- meg Messi-féleségeket. Tudom, hogy ez nem valami népszerű ötlet, mert az emberek gólokat akarnak, a szurkolók meg győzelmeket. Én, a megrögzött edző azonban azt látom az utóbbi években, hogy a szakmámbeliek ott fenn a válluk fölött berozsdásodtak! Senkinek nem jutott volna eszébe… Na, majd leírom, hogy mi, nagybetűvel a MI-t!

Huszonvalahány évvel ezelőtt a totális futball volt a cél. Sokak még korábban emlegették, de nem egészen tudták megvalósítani ötletüket. Ma majd mindenki ezt játssza, azaz mindenki támad és mindenki védekezik! Alapjában ezt teszik! Sajnos útközben megszületett a passzok végtelensége, amit sajnos a sajtó emberei imádnak. Így lett a spanyol „tiki-taki” a labdarúgás egyik ékszere. Nemegyszer támadtam a labdarúgásnak ezt az önkielégítését, nem akarom egészen kimondani, ahogy szeretném, ami anyanyelvemen van! Hála a jó égnek, nem fog örökké tartani. Egyébként azt megjósoltam már régen – persze én már nem fogom megérni! –, hogy nemsokára 30 másodperc alatt át kell vinni a labdát a pálya másik felére, és ott van fél perce a csapatnak, hogy lőjön… Ezután elveszti a labdát! Talán azt is megengedik, ha a labda hamarabb lép át a felezővonalon, hogy ott „befejezzék” az egy percet. Ez körülbelül 35-40 lövést, legalábbis próbálkozást jelent mindkét fél részéről! S így nem az lenne, mint most: a napokban láttam egy meccset, melyen az első félidőben három rúgása volt egy csapatnak, abból egy ment kapura. Európa-kupa-meccs volt! Addig, míg ez nem történik meg, ha én valamelyik nagy csapatnál dolgoznék, a következő aprósággal lepném meg az ellenfeleimet.

Isten hozott benneteket!

Három csatárom – mert annyival játszanánk – a pontrúgásokat kivéve soha nem jönne vissza a mi félpályánkra! A vonalon maradnának, tehát nincsenek lesen. Szeretném látni, hogy ez a hármas ne tartson vissza legalább három, de inkább négy játékost! Hacsak lehet, leginkább úgy szokott lenni, hogy a csatárok gyorsak, tehát minden előrevágott labda – s nem a végtelen tiki-taki – komoly veszélyt jelent! Persze nagyon gyorsan megszületne a négyvédős hátsó alakzat, ami azt jelentené, hogy az én hetes védőfelállásom egy emberrel jobb, mint az ellenfél támadógárdája.

Persze mindez komoly felkészülést követel, mert ha az ellenfél rizikót vállal, és a négy védőből egyet vagy esetleg még nagyobb rizikóval két embert is bedob, akkor a csatároknak feltétlen kötelességük védekezni. S nem csupán taktikailag kell felkészülni minderre, hanem erőnlétben is, sőt a legfontosabb, hogy a játékosok megértsék az ilyen taktika előnyeit és hátrányait, és addig gyakorolják edzőmérkőzéseken, míg „fejből nem tudják” és persze csinálják a meccseken.

Mivel szinte biztos vagyok abban, hogy emberfölényes lesz az ellenfél védelme, ez azt jelenti, hogy az én csapatom is emberelőnnyel védekezik, vagyis egy nagyon gyors és jó idegzetű játékost „kezelne le” Ronaldóval vagy Messivel vagy valaki mással, mondván: „Öreg, te soha többé nem leszel egyedül.” Mindenesetre kipróbálnám, mert semmit nem veszíthet az ember. Tudom, hogy nagyon csúnyákat mondanának rólam ezek és a többi nagyok, sőt a sajtó is, de a jó eredmény után mindenki megbocsátana. Legalábbis így szokott lenni!

Néhány példa hasonló dolgokról

Biztosan említettem már ezeket a példákat, de most aláhúznám az edző kötelességét: ne csak kiabáljanak, és az újságírókat tömjék „zseniális” hírekkel, hanem próbálják segíteni játékosaikat eredeti ötlettel.

A piros-fehérek voltak a következő ellenfeleink sok-sok évvel ezelőtt, mégpedig lent Belgrádban. Függetlenül attól, hogy nem nagy esélyünk volt a négy nagy ellen – rajtuk kívül a Partizan, a Dinamo és a Hajduk alkotta a négyest –, ha velük játszottunk, ünnep volt nekünk, a sárga-kékeknek. Abban az időben Šekularac volt az egyik legnagyobb játékos, valójában a legjobb összekötő. Akkor még ismeretlen volt a középpályás elnevezés. Őket a centerhalfok fogták, s ők leginkább senkit… Nos, az én csapatomban egyik half sem volt elég jó arra, hogy semlegesítse Šekit, az istenített labdaművészt. Lakčević, a csapat középcsatára, egy hasonlóan köpcös, de gyorsabb játékos, mint Šeki, volt az eszményi megoldás a belgrádi csapat irányítójának a semlegesítésére. Igaz, hogy nagyon nehezen vette, hogy ő ilyen kubikosmunkát végezzen, de a végén megcsinálta, és Šekularac azon a napon bizony nem volt sehol.

Egy másik példám az 1988-as szöuli olimpiáról való. Stojković volt a jugoszláv csapat esze.

Szerencsémre jól tudtam, hogy milyen önző. Senkinek nem adta a labdát, míg ő nem „simogatta” meg legalább kettővel többször, mint amennyiszer kellett volna! Pont erre volt beállítva az ausztrál válogatott középpályája. Ilyen esetekben az egész YU-csapat kint volt a félpályán, tehát ha sikeresen elraboljuk tőle a labdát, íme az üres „száz méter”, és ezt Farina, az olimpiai játékok egyik leggyorsabb csatára ki fogja használni. Tehát „betanultuk”, ketten támadják, de úgy, hogy megkaparintsák a labdát, és indítsák Farinát! Biztos, hogy hat-hétszer nem sikerült, de amikor igen, Farina előtt volt a labda, és ő elfutott, a többi már történelem – Jugoszlávia kiesett, Ausztrália volt a nyolcban!

Majd mindig minden egy ötlettől függ, meg annak a megvalósításától… Értik már, miről beszélek?!