2022. május 25., szerda

A föld kiveti magából a csontot

Sok évvel ezelőtt osztrák kollégámmal Boszniában riportoztunk, az ország szerb részében. Azért utaztunk oda, mert egy újság űrből készült felvételeket jelentetett meg néhány tömegsírról. Szinte valamennyi mezőgazdasági birtok területén volt.

Fotó: Ótos András
Fotó: Ótos András

A birtokokra nem tudtunk bemenni, de a közeli házak lakóival beszélgethettünk. Volt, aki hallgatott, volt, aki elmondott néhány mondatott arról, mi történt, és volt, aki feljelentett minket. Amikor elhagytuk a terepet és a közeli Zvorniknál át akartuk lépni a határt, kocsinkat félreállították. Két civil ruhás fiatalember udvariasan megkért minket, hogy szálljunk ki az autóból. Kiszálltunk. Igazoltattak, majd arra kértek, hogy nyissuk ki a csomagtartót, mutassuk meg a táskáinkat, adjuk át a fényképezőgépet, a jegyzetfüzeteinket. Osztrák kollégám nagyon fel volt háborodva. Hiába hivatkozott arra, hogy újságírók vagyunk, hiába hivatkozott valamiféle nemzetközi egyezményekre, szabályokra, a két embert ez nem hatotta meg. Mindent alaposan átvizsgáltak és mindent, még az eredeti csomagolású filmeket (mert akkor még filmre fényképeztünk) is elkobozták. A fényképezőgépről kaptunk egy hivatalos papírt. Ezt bevisszük a rendőrségre, mondta a nyomozók egyike, megnézzük mi van a tekercsen, és majd ha legközelebb erre járnak, a bizonylat felmutatásával visszakaphatják a gépet. Azóta többször is jártunk arrafelé, de társam sohasem élt a lehetőséggel.

Később bebizonyosodott, hogy ott, ahol jártunk, valóban tömegsír volt. És nem csak ott.

A Balkánon rengeteg a tömegsír.

Nem tudom, hogy kedves olvasóink emlékeznek-e még azokra a hűtőkocsikra, amelyeket a kilencvenes évek végén a Dunában találtak sok-sok hullával, meg a Perušac tóban. Ugyanakkor a bori bánya és Belgrád környékén is megjelöltek, fel is tártak két-három tömegsírt.

Mindez az elmúlt húsz évben történt.

De történt korábban is, például hetven évvel ezelőtt, amikor Vajdaságban, vagy ahogy mások kedvelik: a Délvidéken, szintén szaporodtak a tömegsírok.

Van belőlük Bánátban is, Bácskában is sok. Nem tudom, hogy Szerémségben van-e, de gondolom, hogy az ottani talaj, és a hegyes-dombos konfiguráció a tömegsíroknak nem kedvezett. Egy-két, nem kívánatos személyt el lehetett ott is hantolni, de százakat már bajosan.

Bánátban és Bácskában viszont igen.

Ezekről, a régmúlt tömegsírokról manapság már nyíltan lehet beszélni. Nagyon sokáig némák voltak a szemtanúk, az áldozatok hozzátartozói. Sokan még családon belül sem mertek az 1944-es, 1945-ös szörnyű eseményeiről beszélni. Külföldön jelentek meg ugyan könyvek a megtorlásról, például a bezdániról, de itt, abban az országban, ahol élünk, nemigen. A csendet egy ember és egy újság szakította meg. Matuska Márton újságíró a nyolcvanas években nagyon sok embert szóra tudott bírni, a lap, amelyben dolgozott, a Magyar Szó, pedig ezeket a vallomásokat meg is merte jelentetni. Innen kezdve a vajdasági 44-es, 45-ös vérengzések már nem számítanak tabutémának.

Sőt, ma már államközi bizottság és különböző bizottságok léteznek a történtek kivizsgálására.

Itt is, hetven évvel ezelőtt a tömegsírokat a mindennapi ember napi mozgásterületétől távol helyezték. Például dögtemetőbe.

Egy embertől hallottam, aki ért a sírokhoz és a tömegsírokhoz, de egyszer egy temetőben is meggyőződhettem erről, hogy a csontokat a föld kiveti magából. És ezt már sok-sok évvel ezelőtt is tudták. Ezért temették el azokat az embereket, akiket bírósági ítélet, vizsgálat nélkül, tehát ártatlanul végeztek ki a falvak széli dögtemetőkbe. És ha a település nőtt, terebélyesedett, akkor a sírra egyszerűen ráépítettek. Lebetonozták, mint a zombori autóbusz-állomást. Így a csontok sem tudnak feltörni.

Matuska Márton, aki e témakörben ezen a vidéken a legjártasabb, többször is elmondta már, hogy a vérengzés megfontolt volt, úgymond tudományosan előre kidolgozott cselekedet. A helyi lakosság zöme nem akart, és nem is vett részt benne, de a hatalom felhasznált minden gyűlöletet és aljas indulatot, és minden embert, akit ide vezényelt, hogy végrehajtsa tervét. Az pedig e térség délszláv jellegének szavatolása volt. Ivan Rukovina tábornokot bízta meg ezzel Tito, és ő végre is hajtotta. A térségből elüldözték a németeket, a magyarokat, aki pedig nem akart elmenekülni, egyszerűen lelőtték. De nem azért, mert háborús bűnös volt, mert a háborús bűnösök már előbb elmenekültek, hanem azért mert nem olyan akcentussal beszélték az ő nyelvüket, amely a számukra megfelelő lett volna.

És így keletkeztek a tömegsírok.

Például Csúrogon is, ahol bő egy évvel ezelőtt személyesen is részt vettem – mint egyszerű szemlélő – azon az eseményen, ahol a magyar és a szerb államfő is ott volt. Műemléket, emlékházat avattak, koszorúztak, és beszédet tartottak. A magyar államfő ezúttal is megbánást tanúsított – de ezt már sokkal régebben megtette a valamikori magyar kormány –, hogy magyar részről is voltak túlkapások. A szerb államfő ezt még nem tudta megtenni. Sejtettem, hogy nem is fogja. Ugyanis politikai nézeteit már korábbról ismerem, meg aztán politikai népszerűségéhez nem illett volna.

Nem tudom, hogy ez az ország hogyan képzeli tisztába tenni mindazt, ami itt történt, tud-e egyáltalán valaki főt hajtani mindazok előtt, akik a tömegsírokban vannak még mielőtt a föld kivetné a csontokat?

Mert nemrég volt rá egy kísérlet, és egy ígéret is.

Ma már erről is hallgatunk. Ugyanúgy, ahogy annak idején a gaztettekről hallgattak hozzátartozóink. A félelem ugyanis nagy úr.