Minden bajt csak egy hétig kell kibírni, utána az lesz a normális. Az „ez fáj, az is fáj” problémájával küszködő idősek mondják ezt egymás vigasztalására. Ha ez a szabály általános érvényű, akkor a mostani gazdasági világválságot sem kell még sokáig nyögni: hetedik évében van, tehát közeleg afelé, hogy ez a helyzet már nem válság, hanem normális állapot lesz. Ez a – nem tudni vigasztaló, elkeserítő vagy csak elgondolkodtató – ötlet állítja reflektorfénybe a világgazdaság egy korábbi, a maihoz hasonló, világrengető, talán még a mostaninál is súlyosabb következményekkel járó válságát. Egy 85 évvel ezelőtti eseményt: 1929 sötét napjait, október 24-ét, a Black Thursdayt (Fekete Csütörtököt), majd az azt követő október 28-át, a Fekete Hétfőt és 29-ét, a Fekete Keddet.
A gazdaság már korábbról is ismerte a válságokat, de azok egyszerűen a túltermelés ciklikus válságai voltak. A piac telítődött, a termékeket már nem lehetett eladni, kellett jönnie egy periódusnak, amely alatt a piac kiürülhetett, hogy a termelés ismét – már magasabb szinten – megindulhasson. 1929-ben azonban a világgazdaság egy addig ismeretlen jelenséggel került szembe: a virtuális gazdaság ütközött a valósággal, hogy ennek az ütközésnek fájdalmas következményei legyenek, hogy ez az ütközés jelentkezzen ismét – immár még fájóbban – a mostani válságban.
Mert a túltermelés és annak következményeként az ipari termelés lelassulása benne van ebben az 1929 és 1932 közötti válságban is. A múlt század húszas éveiben nagyot ugrott a világ gazdasága: először éreztette hatását az, amit később „fogyasztói társadalomnak” kereszteltek el, addig ismeretlen termékek – az autó, a rádió stb. – árasztották el a piacot. 1921 és 1929 között az USA és Európa ipari termelése 50%-kal növekedett. Ebbe a „nagy ugrásba” beleépült a fogyasztók számának a növekedése is: az önellátására berendezkedő paraszti gazdaság visszaszorulása, (az évtized közepén az USA-ban már éves átlagban 600 ezer ember hagyta el a falut), a munkások számának a növekedése. Ám ebben a korszakban jelentkezett először az amerikai gazdaság döntő szerepe is a világgazdaságban, hogy az ott bekövetkező válság – már e vezető szerep hatására is – végigsöpörjön az egész akkori fejlett világon. (A fejlettség fokmérőjének számító szén- és acéltermelésben az volt a helyzet, hogy az USA adta a világ széntermelésének 44, acéltermelésének pedig 51%-át.) Ebben a megugró termelésben következett be a lassulás, esett vissza az értékesítés (azért is, mert a bérek nem emelkedtek a termelés növekedésének arányában), hogy végül gerjesztője legyen az 1929 és 1932 közötti válság igazi lényegének. Az amerikai ipar termelése 1929 májusa és októbere között 7%-kal csökkent. Különösen nagy volt a visszaesés egy olyan vezető ágazatban, mint az autógyártás: a piacra dobott autók száma az év márciusától szeptemberéig 622 ezerről 416 ezerre esett. A vásárlók egyszerűen már nem tudták megvenni a mind nagyobb mennyiségben piacra dobott termékeket.
A válságnak azonban ez csak az egyik gerjesztője volt. Lényege – mint említettük – a realitás ütközése volt a virtuális világgal: a világgazdaságban először robbantott ki válságot, hogy a papírban, részvényekben megjelenő gazdagságról hirtelen kiderült, nincs reális alapja. Az történt ugyanis, hogy az ipari termelés 1921 és 1929 között 50%-kal nőtt, ugyanakkor azonban a részvények árfolyama (évi 18%-os növekedéssel) 300%-kal megugrott. Ebbe beleépült az 1925-ben bevezetett, a spekulációk alapját képező gyakorlat: 1000 dollárért 10 ezer dollár értékű részvényt lehetett venni. Aki a megnövekedett árfolyam folytán keresett 2000 dollárt, azon már 20 ezer dollár értékű részvényt vehetett, hogy gyorsan épüljön a kártyavár. Ez omlott össze 85 évvel ezelőtt, amikor az emberek hirtelen rádöbbentek, hogy a papír nem ér annyit, amennyi értéket tulajdonítanak neki. Ezt kiegészítette a mostani válságban is megmutatkozó jelenség. A mostanit ugyan már inkább az a tény robbantotta ki, hogy az adósság visszatéríthetetlenné vált. Közös vonásuk, hogy egyetlen banknak sincs annyi pénze, hogy minden betétet visszafizethessen, ha a betétesek megrohanják.
A válság a virtuális gazdaság összeomlását jelentette. Az október 24-én kirobbant pánik miatt a tőzsdei árfolyamot jelző Dow Jones indexe 22,6%-ot esett, mert az addig napi 2-3 milliós átlag helyett 12,9 millió részvényt kínáltak eladásra. Ez csak a „mélyrepülés” kezdete volt: 1929. szeptember 3-án 384,97-es index már a Fekete Kedden 230,07, november 13-án 198,69 volt, és a zuhanás még ott sem állt meg. Annak érzékeltetésére, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, hadd álljon itt két adat. Az egyik: a General Motors részvénye a válság előtt 1075 dollárt ért, 1932-ben már csak 40-et, a másik mamutvállalaté, a General Electricé 1612 helyett csak 154 dollárt ért. A másik: a tényleges vesztesség 1929-ben 30 milliárd dollár volt, ami tízszerese az akkori amerikai évi költségvetésnek, és több mint az I. világháború amerikai összköltsége. És ez az összeg 1932-ig 72 milliárddá nőtt. A következmények érzékeltetésére pedig elég elmondani, hogy amerikaiak milliói váltak hajléktalanná. A munkanélküliség az 1929. évi 3 millióról 1932-ig 13 millióra, az aktív lakosság 25%-ára nőtt.
A mostani válsághoz legtöbb tanulságot az kínál, hogy a válság leküzdésére a fogyasztás növelését választották. Roosevelt a New Deal révén az utak, vasutak építését, Hitler a fegyverkezést. Ez azonban már egy másik „mese”.
