2024. április 19., péntek

Mindörökké íródeák

Visszatekintés Fischer Jenővel a régmúlt időkre: a pártdiktátumok világára és az ólomévekre

Vérbeli publicista Fischer Jenő, azok közül a közírók közül való, akik nem akarják ráerőltetni véleményüket az olvasóra. Azt a kiveszőben levő „újságírófajtát” képviseli, aki válaszlehetőségeket kínál fel nagy műveltséggel és biztos témakezeléssel megírt szövegeiben. Íródeákként működve a tárgyat a maga sokoldalúságában ábrázolja, a döntést pedig arra bízza, akiknek az újság íródik.

Emlékekbe merülten (Fotó: Góbor Béla)

Emlékekbe merülten (Fotó: Góbor Béla)

Egykoron, amikor még fiatal volt – mondja –, egyszerre három látószögből közelített az adott témához, megöregedve ez már túl megerőltető volna.

Szándékosan vagy nem, rögtön rá is cáfol a kijelentésre, mert miközben a Magyar Szóban eltöltött négy évtizedről kérdezgetem, ő feleletképpen, de a válaszokat nem megkerülve azokra emlékezik, akikkel munkája során összehozta a sors, érdekes történeteket idéz föl, majd a háborús bűnösök fészkévé váló Újvidékről, az ólomévek időszakáról mesél. Eközben élesebb kép alakul ki bennem az egykori Magyar Szóról és benne dolgozó újságíró életéről, mintha mondatai kizárólag csak arról szóltak volna. Hiába, az íródeák a tollat félretéve is mindörökké íródeák marad.

– A hetvenes évek elején kerültem a Magyar Szóba, meglehetősen zűrös időszakban, a párt és az államvezetés akkor számolt le az úgynevezett liberalizmussal, és akkor írta meg az országos vezetőség nevében Stane Dolanc azt a bizonyos levelet, amely megszabta azokat az irányelveket, amelyhez minden pártszervezetnek tartania kellett magát. Feladatként rótta ki ez a levél, hogy minden munkaszervezetben le kell leplezni a liberálisokat és az úgynevezett technokratákat – az utóbbiak alatt a műszaki értelmiséget értették. A Magyar Szóban nem voltak mérnökök, úgyhogy ilyeneket nem találhattak.

De találni kellett?

– Találni kellett volna liberálisokat, de ki volt liberális? Ki sem tudták ejteni, liberalistának nevezték még az újságírók is. Ezt már nagyon untuk néhányan, Albert János, Öcsi bácsi, aki engem Ármin úrnak becézett, hozzám fordult tréfálkozva: „Ármin úr – mondta –, most már vessünk ennek véget! Magunk közül megnevezünk öt liberálist, akit ki kell zárni a pártból, ők meg nevezzenek meg öt dogmatikust, és zárjuk le a vitát!”

Kiket értett a mi és az ők alatt?

– A Magyar Szót abban az időben nagyon erős frakciók, érdekcsoportok jellemezték. Egy erős érdekcsoport el tudta érni tagjainak a pontszámemelést, a külföldi utat, a nagyobb, jobb lakást. Ha túlzottan megerősödtek a frakciók, akkor küldtek a pártból egy erős embert, aki szétverte azokat, de ezek a belharcok engem nem érintettek.

Fischer Jenő leszegett fejjel, merengve néz maga elé, emlékeibe merülten folytatja még mielőtt kérdezhetném.

– Abban az időben bizalmas jelentéseket küldtek az alapszervezeteknek, amit zártkörű ülésen fel kellett olvasni. Engem ért az a megtisztelő feladat, hogy egy hosszabb, két-három oldalas szöveget lefordítsak ott melegében. Senkit sem érdekelt, zsivaj, lárma töltötte be a termet. Én egész nap fordítottam, kimerült az agyam. Az újságírók pontosan tudják, hogy mit jelent ez a szellemi lemerültség. Elfeledkezve magamról a szöveget úgy fordítottam, mintha a szerkesztőségben a gépírónőnek diktálnék, a mondat végén bemondtam, hogy pont, vessző. Egyszer csak azt vettem észre, hogy síri csönd van a teremben. Amikor fölemeltem a fejem, néhányuk arcán megláttam a kaján mosolyt. Akkor kapcsoltam, hogy szabályos tollbamondást rendeztem a zártkörű ülésen!

Mosolyog.

TANJUG-HUSZÁRBÓL PUBLICISTA

– Írni nem volt kedvem abban a nehéz, fojtott légkörű időszakban, de aki nyíltan, nyilvánosan nem lázongott, annak megengedték, hogy a második vonalba visszahúzódjon. A fordítás nekem könnyen ment, rengeteget fordítottam, és jól is kerestem. A külpolitikán dolgoztam, mi voltunk a Tanjug-huszárok. Akkor kezdtem el többet írni, amikor már szabadabb lett a légkör.

Meg volt elégedve ezzel a helyzettel?

– Nem voltam megelégedve, de tisztában voltam, hogy ez nem az önálló gondolkodásnak az időszaka. Rákényszerültek akkor az emberek a színlelésre. Egyik idősebb munkatársammal nagyon jó kapcsolatba kerültünk, természetesen ő is tagja volt az alapszervezetnek, mint mindenki. A hétvégi házában egy sarokban berendezett egy házi oltárt, láttam, hogy letérdel, és nagy átéléssel imádkozik. Azt mondta: „Ide hallgass, Fischer, gyere te is mellém, és imádkozz, ahogy ti szoktatok!” Még fiatal voltam, és egy kicsit megmosolyogtam az egészet, most pedig megöregedve én is ugyanolyan átéléssel imádkozom, mint akkor az azóta elhunyt kollégám tette. Úgy érzem magam, mint egy rendes, jóravaló francia. Minden francia ateistaként látja meg a világot, és mélyen vallásosan hal meg.

Gyerekkori neveléséből nem kapott indíttatást az imádkozásra?

A szerkesztőségben a Magyar Szó egybefűzött évfolyamát lapozgatva (Fotó: Góbor Béla)

A szerkesztőségben a Magyar Szó egybefűzött évfolyamát lapozgatva (Fotó: Góbor Béla)

– Nem volt, aki megtanítson imádkozni. A nagybátyám a tartományi belügyben titkárhelyettes volt, ő mondta nekem egyszer: „Ficsúrkám – így nevezett –, időnként illik imádkozni is!” És akkor a nagybátyám lesöpörte a port a tóratekercsről, és szintén nagyon átszellemülten imádkozott. Ez akkor kicsit nevetséges volt nekem, de később magam is elkezdtem a törvények, a hagyományok után érdeklődni, ma pedig, ha ünnep van, megpróbálom betartani és elmegyek az istentiszteletre.

– Visszatérve az íráshoz, minden időszak sajátos újságírást és újságírót helyez előtérbe. Az én időm a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején érkezett el. Olvasmányélményeim alapján jól ismertem az úgynevezett nemzeti szocializmust, és amikor megjelent Slobodan Milošević, ahogy az állát tartotta, a gesztikulációja, a mondatai engem rendkívül emlékeztettek Mussolinire. Ezt akkor meg is írtam. Ezekben az ólomévekben, a kilencvenes években szereztem nevet.

Sokat foglalkozott ezzel az időszakkal. Ezeket a publicisztikákat az Ólomévek íródeákja című kötetében egybeszerkesztve is olvashatjuk. Mit gondol, hogyan történhetett meg, hogy egymás torkának ugrottak a délszláv népek, amelyeknek az I. világháború után létrehozták Jugoszláviát?

– Nikola Pašić életútját is tanulmányoztam. Neki a szövetségesek nem engedték meg, hogy létrehozza Nagy Szerbiát, csak Jugoszláviát. Pašić erre azt mondta: „Ha Jugoszláviát mondunk, mi Nagy Szerbiára gondolunk!” Az a meggyőződésem, hogy a Milošević-féle frakció előretörése részben onnan eredeztethető, hogy a pártban a hetvenes évek elején a liberálisok, a reformkommunisták katasztrofális vereséget szenvedtek, a dogmatikus erők pedig fényes győzelmet arattak. Ezekből a dogmatikus erőkből toborzódott később Milošević holdudvara.

– Gyakran kellett mennem a szigorúan zárt, legmagasabb rangú pártülésekre. De hogy kerültem én ilyen magas posztra? Úgy, hogy a főszerkesztőmet hívták meg az ülésre, ő foglalt volt, utasította a szerkesztőmet, ő is egy-kettő rá unt, utasított engem, nekem pedig már nem volt kit utasítani, mennem kellett. Egy ilyen ülés szünetében megismerkedtem Miloš Minić volt külügyminiszterrel, akivel többször beszélgettünk. Ez abból állt, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam. Miloš Minić egyszer azt fejtegette, hogy itt rettentő nagy baj lesz, az ország eladósodott, és ha továbbra is így romlik a helyzet, akkor képtelenek leszünk az adósságot visszafizetni, az pedig óhatatlanul oda vezet, hogy egymásnak ugranak a Jugoszláviát alkotó nemzetek. Ez a nyolcvanas évek derekán lehetett, az emberek ekkor még nyugodtan sétáltak az utcán, élték az életüket, és azt hitték ez örökké így lesz.

A GENGSZTEREK ÉS A HŰÁBORÚS BŰNÖSÖK FÉSZKE

Később a háború néhány főszereplőjét sikerült személyesen is megismernie.

– Újvidék, nem tudom miért, nagyon vonzotta a gengsztereket, a háborús bűnösöket. Egyszer az utcán sétálva azt láttam, hogy Branislav Lainović, becenevén a Lajavi – aki egy rendszerhű félkatonai alakulat parancsnoka volt – a központban egy hatalmas újságot olvas nagy élvezettel, láthatóan nagyon tetszett neki. Belenéztem az újságba, őróla szólt mind a két oldal fényképpel. Ő rendelte meg a cikket, az ő újságja volt ugyanis. Azon gondolkodtam ezután, vajon mi lett volna az újságíróval, ha nem tetszik neki a cikk? Később a maffiózók közötti piacfelosztás áldozata lett, szitává lőtték. Csak azért említem, mert Lainovićnak az újvidéki köztemetőben két-három méteres szobra áll az alábbi szöveggel: „Nemes szíve nemes lelkekben él tovább”. Ha ez így van, akkor mit mondjunk azokról, akiket nem nevezhetünk nemes lelkeknek?

– Egy pénzváltó előtt ismerkedtem meg Radovan Stojičić – Badža rendőrtábornokkal, megbízott belügyminiszterrel, aki szabad idejében valutaváltással foglalkozott a kilencvenes években, a hiperinfláció idejében. Nála volt a legkedvezőbb árfolyam. Bent ült az irodában, a sorban várakozóknak kezet nyújtott, és elbeszélgetett velük. Ma is érzem finom, ápolt kezének a szorítását. Nem igaz az, hogy valakinek az arcára van írva a jelleme. Badža rokonszenves megjelenésű, tiszta tekintetű ember volt, és mégis milyen súlyos bűncselekményeket követett el Baranyában és Kelet-Szlavónia területén.

Az utolsók között Hágába kerülő Goran Hadžić is Újvidéken tartózkodott akkoriban.

– Véletlenszerűen, a mi lakótömbünkben adtak lakást Goran Hadžićnak, aki később a horvátországi Szerb Krajina elnöke lett. Jó példa ő, hogy micsoda embereket helyez előtérbe a háború. Hadžić a borovói cipőgyárban raktárosként dolgozott, az árnyalatosan fogalmazó nyelv az ő munkaterületét anyagmozgatónak nevezte. Belőle lett az államelnök. Milan Panić miniszterelnöksége alatt Londonban értekezletet tartottak a boszniai háború leállításáról. A bejáratnál találkoztam Hadžićtyal, és megkérdeztem tőle: „Elnök úr, hát nincs Londonban?” Tudtam ugyanis az újságból, hogy meghívott vendég. Annyi mindent válaszolhatott volna, de egy buta ember, és azt felelte: „Képzelje el, nem vittem magammal azt a nyakkendőt, amit nekem viselnem kell, és visszaküldtek!” A szlavóniai tölgyfaerdők kiirtásában és értékesítésében, továbbá a kőolaj-kitermelésben már sokkal rátermettebb volt, hatalmas vagyonra tett szert, de szenvedélyes kártyás lévén el is veszítette az összeharácsolt pénzt.

Milyen ember hatását keltette?

– Mindennap reggel hétre ment Vukovarra, és háromkor indult vissza, az elnöki munkát egy tisztviselői munkahelynek tekintette. Terepszínű egyenruhában járt, két testőr kísérte. Nagyon részletesen tájékozódott a lakók felől. Az idősebbik fiam akkor érettségizett, éjfél után összefutottak a fölvonónál, amelyben szorongniuk kellett volna. Hadžić ráparancsolt a két gorillájára: „Futólépésben fölfelé a tizedikre! Ti nem fejeztétek be az iskolát, ő pedig most érettségizett, és az apja nagyon meg van vele elégedve!” Ez így is volt, de én erről semmit sem beszéltem Hadžićtyal.

Behívót kapott-e?

– Vukovart már ostromolták, olyannyira lőtték, hogy Újvidéken remegett a föld. Nem tudtam hallgatni, és megírtam a Kinek lesz ez a Trianonja címmel, hogy egy ország szövetséges nélkül nem nyerhet, súlyos vereség lesz a vége. Az olvasók ki tudja, hogy elolvasták-e, de elolvasták azok, akiknek ez volt a dolguk. A cikk a vasárnapi újságban jelent meg, hétfőn hajnalban már dörömböltek az ajtón. Úgy gondolom, nem véletlen az egybeesés. Nem nyitottunk ajtót. Eleinte nagyon élveztem, hogy bujkálhatok a behívó elől. Jó kapcsolataim voltak, és tudtam, hogy mikor jöhetnek, olyankor nem aludtam otthon. Furfangos módszerekkel próbálták eljuttatni a behívóparancsokat, például értesítést adtak, hogy a postán csomag érkezett. Én nem mentem a „csomagért”. Telefonon kedves női hang keresett, majd közölte, hogy mozgósítottak. Ilyen telefont sem vettem fel. Az akkori főszerkesztőnek volt egy szellemes mondása: „Ha X.Y. kollégánkat kellemes női hang keresi telefonon, akkor biztos, hogy új szeretője van. Ha Z. kollégánkat keresi, akkor lehetséges, hogy új szeretője van, de lehetséges, hogy behívót kapott. Ha Fischer Jenőt keresi kellemes női hang, akkor biztos, hogy behívót kapott.”

A TOLL PIHEN

Hallgatunk. Engedem, hogy kutasson az emlékeiben. Kisvártatva megszólal, hogy még valamit el szeretne mondani.

– Bukarestben még Ceaușescu idejében Josip Vrhovec külügyminiszterrel is váltottam néhány mondatot. Ezek az elnöki találkozók rendszerint úgy kezdődtek, hogy a két államfő mintegy fél órán át vélemény cserélt, eközben mi, újságírók, kint várakoztunk. Odajött a csoportunkhoz Josip Vrhovec külügyminiszter, és meglepetésemre énhozzám lépett oda. Tréfálkozva azt mondta: „Milyen jó dolguk van, amíg a főnökök dolgoznak, addig maguk cseveghetnek”. Csak később jöttem rá, miután már jobban átláttam a politikai boszorkánykonyha működését, hogy miért pont hozzám lépett oda. Ha történetesen a szerb Politika újságíróját választja, akkor fölzúdultak volna a horvátok, bosnyákok. Ha a horvát Vjesnik újságíróját tünteti ki a figyelmével, akkor az ellenkező oldalon keltett volna nemtetszést. Számára a legkedvezőbb megoldás azt volt, hogy egy kisebbségi lap újságírójához lépjen oda.

Mivel telnek a nyugdíjas napok?

– Nem a karosszékben töltöm az időmet, van telkem Újvidék közelében a Fruška Gorán, ott vagyunk a feleségemmel kora tavasztól mindaddig, amíg nem csúszik az út. Időnként fákat veszek ki, nagyon szeretem a kertet művelni, gyümölcsöt szüretelek, pálinkát főzök. A munkának köszönhetően rendben van a cukorszintem, nincsenek vérnyomásgondjaim, és mivel lekötöm magam, nem kell félnem attól, hogy rálépek a fehér egér farkára.