Elment. Már nem faragja a csúrogi kereszteket.
Húsz éve, hogy minden évben ott volt Csúrogon a megemlékezésen. 1994-ben faragta az első keresztet, csak annyit írt rá, hogy „édesapáinknak”. Utána még tizennyolcat faragott, fáradtságot nem ismerve. Az utolsó kereszten az állt: „Vérrel, könnyel szentelt hely ez, tanúsítja ez a kereszt!”
Az édesapja földvári volt, de Csúrogon végezték ki, ezért minden ártatlanul kivégzett magyarért imádkozott.
Bár a csontok nincsenek a sintérgödörben, Ő azt mondta: „Apáinknak nemcsak csontja volt, hanem szíve is és vére is, ami itt porladt el. Ezért kell itt megemlékeznünk.”
Minden keresztre Ő írta a feliratokat, meghatóbbnál meghatóbbat. Amikor összetörték a kereszteket, csak annyit mondott, a jóisten mindent lát, és nem felejt. Faragta az újabb keresztet. „Atyám tégy igazságot”-felirattal, majd azt is összetörték. „Ha kell, a szívünkből ácsolunk keresztet” – írta elkeseredetten.
„Minden évben újabb kereszt, én Istenem, mért tűröd ezt?” – jött a következő.
Egy kereszten az állt: „Dimb domb jeltelen sírok, mért fáj az másnak, ha én itt sírok?”
Mikor kész lett az emlékmű, és már nem kellett a keresztet faragni, azt mondta: „Júlia, sírnunk már szabad.”
Elment, és már nincs, aki segítsen a megemlékezés szervezésében. Mindennap kevesebben vagyunk mi túlélők. „Mi nem felejtünk” – írta egy keresztre.
Mi, akik itt maradtunk, mi sem felejtünk. Nem felejtjük Légvári Sándort, hisz nem is lehet felejteni, Ő beírta magát a történelembe. Az emléke örökké megmarad.
Elment egy nagyszívű ember, jó férj és édesapa. Mindannyiunk példaképe lehet.
Most az örök mezőkön faragja a kereszteket az ártatlanul meggyilkolt magyarokért. Sajnos nagyon sok keresztet kell neki faragnia.
Nyugodjon békében!