2024. március 28., csütörtök

Kérjük, forduljon időben orvoshoz!

Évente egyszer úgy alakul, hogy kénytelen vagyok igénybe venni az állami egészségügyi rendszer szolgáltatásait. Azon belül is az általános orvosét, mert valami kiüt, influenza, vagy megfázás, mindenesetre nem sikerül otthon kikúrálnom magam. Így jártam a múlt héten is, amikor feldagadt nyakkal megjelentem a rendelőben.

Amikor beléptem örömmel nyugtáztam magamban, ó, alig vannak néhányan, minden bizonnyal fogad majd a doktornő, hiszen nem ismertem a dagadás okát. Kiderült, a földszinten lévő doktornő nem dolgozik, az emeletre kell mennem. Egy szinttel feljebb azonban már más volt a helyzet. Amint beléptem az ajtón, rám szegeződtek a tekintetek, fagyos csend lett a teremben – jött az ellenség, gondolhatták magukban.

Halkan köszöntem, próbáltam észrevétlen maradni és leültem egy székre, a telefonomat nyomogattam. Inkább csendes szemlélő szerettem volna maradni, mert – gondoltam én, ha ne adj isten soron kívül szólít a doktornő,  állapotomra való tekintettel, ezek meglincselnek, inkább nem barátkozom velük.

Közben folytatódott a beszélgetés, amit belépésemmel egy pillanatra félbeszakítottak.

Egy évvel ezelőtt mintha hasonló témát boncolgattak volna a várakozók, de erre már nem emlékszem tisztán, feltételezem azonban, hogy az effajta beszélgetések mindennaposak a szabadkai egészségházak termeiben. A téma pedig nem más, mint a sorrend, az, hogy ki hányadik a listán és már rég sorra kellett volna kerülnie.

A beszélgetés egyébként kulturáltan zajlott, nem egymásra voltak dühösek az emberek, hanem a rendszert szidták. Beszélgettek már legalább negyed órája, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen a várakozók fele második a listán, vagyis időpontkéréskor a nővérke mindannyiuknak ezt a számot mondta. A várakozók másik fele pedig teljesen összezavarodott, az ugyanis, aki egy héttel ezelőtt kért időpontot, hatodik volt, míg aki néhány napja telefonált érte, ötödik. Maguk sem tudták, hogy merjenek-e nevetni, én viszont nem bírtam tovább és hangos hahotázásba törtem ki, szerencsémre a többiek is csatlakoztak.

A másik téma pedig az orvosok munkatempója volt, reggel kilencig ugyanis az akkor ügyeletes doktornő, aki hét óra óta dolgozott, mindössze 1, ismétlem, 1 pácienst vizsgált meg, aki egy teljes órán keresztül a rendelőjében tartózkodott, és állítólag csak orvosságokért érkezett.

A doktornő nem szólított soron kívül, viszont megvizsgált, miután 12 óra után visszamentem, mert közben dolgoznom is kellett. Viszont amíg a rendelőben várakoztam, a tekintetem állandóan megakadt azon a hetvenes-nyolcvanas években készült népnevelő kis képen, amin egy öltönyös férfi próbál rávenni arra, hogy: Időben forduljon orvoshoz!

Nem igazán tudom, hogy ebben az országban hogyan kell ezt csinálni, hogyan kell betartani ezt az utasítást. Hiszen mindenki, jogosan – teszem hozzá, elvárja, hogy ha már az állam rendszeresen levonja egészségbiztosítás címén a nem is kevés összeget a fizetéséből, akkor, amikor szüksége van rá, haladéktalanul megkapja a neki járó ellátást. Ehhez képest nálunk az orvoshoz járás inkább szól elsősorban a várakozásról és az idegeink próbára tételéről, mint magáról a gyógyulás fontosságáról – mármint az egyén szempontjából.

A svájciak bezzeg beintettek az államnak. Népszavazáson döntöttek arról, nem akarják, hogy felszámolják a magán-betegbiztosítókat és ezzel az állam is egyetért, a kezdeményezést ugyanis a kormány és a parlament is elutasította. Szerintük a rendszer bizonyítottan jól működik, és a biztosítók közti piaci verseny a fogyasztók érdekeit szolgálja. Svájcban ma 61 magánkézben lévő betegbiztosító működik.

Azt hiszem, erről nem tudok többet elmondani.