2024. április 25., csütörtök

A sárba tiport október 5-e

Emlékeznek még mi történt 2000. október 5-én? Nem teljesen naiv ez a kérdés. Elég sokan vannak, akiknek elsőre már nem ugrik be. Pedig akkor azt hittük, ez egy olyan dátum, amely piros betűkkel kerül be a szerb történelemkönyvekbe. Ma már tudjuk, ez nem fog megtörténni. Az idő múlásával az akkori forradalmat idővel félfordulatnak kezdte nevezni a közbeszéd, mára pedig a kerék visszapörgött eredeti helyére. Sima hatalomváltás. Esetleg egyszer még puccs is lehet a minősítése. Az október 5-i hősök ma legalább annyira megosztott és szétzilált állapotban vannak, mint a kilencvenes években, a hatalmat pedig azok az erők gyakorolják, amelyek ellen akkor az utcára vonultak a tömegek.

Az ország lakossága az akkori eufóriában elhitte, hogy jobb lesz. Hogy egy teljesen új lap kezdődik, az államvezetés szakít a miloševići örökséggel, szembesül a múlttal, beismeri hibáit, és elkezdődik egy modern, európai és fejlett Szerbia kiépítése.

Erre nem került sor. Mármint a rendteremtésre és az ország szellemi és társadalmi rendbetételére. És ez nem azoknak a hibája, akiket akkor a tömegek letaszítottak a trónról, hanem azoké, akik 2000 októberében esélyt kaptak a kezükbe. Persze, tudjuk, hogy ez az egész történet már alapjaiban ingott, hiszen a 18 tagpártból álló Szerbiai Demokratikus Ellenzék, vagyis a DOS eléggé tarka vándortársulat volt. Például a szövetségi elnökké választott Koštunica már a győzelem éjszakáján leült és kiegyezett Miloševićtyel, a köztársasági belügyminiszteri tisztségbe pedig az a Dušan Mihajlović került, akinek Új Demokrácia nevű pártja a kilencvenes években éveken át biztosított kormánytöbbséget a szocialistáknak, Nebojša Čovićról nem is beszélve, aki 1996-ig Belgrád szocialista polgármestere volt.

Igazából az akkor elkezdett reformfolyamatok tengelye, és mint bebizonyosodott nemcsak alfája, hanem ómegája is a Demokrata Párt és annak első embere, Zoran Đinđić voltak. Meggyilkolása miatt persze ma már mindannyian hajlamosak vagyunk többet és jobbat írni személyisége köré, mint ami a valóság volt. Így például azt sem tudhatjuk biztosan, ha életben marad és tovább végzi dolgát, akkor oda jutottunk volna-e, ahova október 5-én reméltük, vagy pedig a közhangulat miatt és politikai támogatottság hiányában akkor is a szőnyeg alá söpörve maradtak volna-e bizonyos dolgok. Mindenesetre tény, hogy a reformfolyamatok 2003 márciusában az ellene elkövetett merénylettel kaptak egy olyan léket, amely végül az egész történetet elsüllyesztette. De az alapvető hibák a 2001 és 2003 közötti időszakból eredeztethetők.

„Ne legyenek revansisták” – mondta néhány nappal október 5-ét követően a belgrádi tévében Milan Panić amerikai üzletember, aki 1993-ban már hajszál híján legyőzte Miloševićet. Tanácsát megfogadták és ez volt az egyik végzetes hiba. Nem kell vadásznak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ha az oroszlánnak megkegyelmezünk, amikor az szorult helyzetben van, ha megéhezik és mi hátat fordítunk, ő nem lesz ilyen vajszívű. A DOS-hatalom nem végezte el az átvilágítást, úgyhogy a fontos hivatalokban, az állambiztonságnál, a hadseregben és nagyon nem mellékesen az igazságügyi szférában is ott maradtak a régi rendszer kipróbált emberei. Akik közül sokan nyilván felkínálták szolgálataikat a káderhiánnyal küzdő hatalomnak, amely azt elfogadta. De ugyanígy végzetesnek bizonyult a Legija által szimbolizált alvilággal kötött kompromisszum is. Ezek az erők ugyanis mindvégig szoros szövetségben álltak egymással és a kulcsfontosságú pillanatokban sikeresen állták útját mindennemű változásnak, ami veszélyeztethette volna pozícióikat és az általuk őrzött régi rendet. De átvilágítatlan maradt az üzleti szféra is. Milan Beko, Miroslav Mišković és egészen hosszú ideig Bogoljub Karić is zavartalanul folytathatták üzleti tevékenységüket és teszik ezt a mai napig, pedig tudnivaló volt, hogy a Milošević-rezsim holdudvarába tartoztak és az ő pénzük is segítette a rezsim életben tartását.

Arról pedig már nem is szólva, hogy a múlttal való szembesülésre sem került sor. Mondjuk, Koštunicától ez nem is volt elvárható, hiszen neki nem volt mivel szembesülnie, de a Đinđić után Đinđićként magát színre léptető Boris Tadić is igen lagymatag volt ebben a témában, ami pedig szintén kulcsfontosságú lett volna a társadalmi megtisztulás útján. Ehelyett ő volt az, aki néhány év elmúltával inkább szövetkezett és megbékélési szerződést írt alá a szocialistákkal, akik aztán ezt 2012-ben meg is hálálták azzal, hogy a DP helyett a haladókkal alakítottak kormányt. Tudják: az oroszlán.

Végül pedig az október 5-i kör bezárult. A demokratáknak és partnereiknek kezükben volt a lehetőség, hogy egy jobb Szerbiát alakítsanak ki, ehelyett az időt belharcokkal, saját gazdagodásukkal és a társadalmi problémák további szőnyeg alá söprésével töltötték. Az, hogy ma pont azok az erők tekinthetők nagyobb reformereknek, amelyek ellen akkor szinte egy emberként lázadt fel az ország, ez elsősorban az ő kudarcuk. Azok taposták sárba október 5-ét, akiknek azt a magasba emelve kellett volna vinniük, reményt adó fáklyaként. Ahelyett, hogy ezzel a fáklyával felégették volna a társadalom fertőzött részeit, a tűz őket magukat égette meg.