A temerini Kárász és a bácsföldvári Ponty horgászegyesületek közös szervezésében tartották meg a Jó Pajtás Liga 5. fordulóját, egyben záróversenyét a szenttamási csatornaparton. Azért vitték a versenyt ide, mert a szóban forgó víz vajdasági viszonylatban a legjobb versenypályák egyike, és szabályszerűen bőven ad halat. A versenysorozat kimenetelét eldöntő zárófordulót pedig olyan vízen illik tartani, ahol a tudás és az ügyesség dönt, nem pedig a vakszerencse. A versenystatisztika szerint ugyanis a négy előző forduló során egyetlen versenyzőnek meg csapatnak sem sikerült olyan előnyt szereznie, hogy az utolsó fordulót a vízpart helyett páholyból nézze.
A kényelmes és könnyen megközelíthető part, a jó víz és a kellő mennyiségű hal mellett az időjárás is kedvezett. Az egyetlen kellemetlenséget az enyhe szembeszél okozta. Ilyenkor ugyanis nem könnyű pontosan bevetni a leheletfinom küszözőszereléket, rossz bevágások után pedig gyakoriak a gubancok. A másik zavaró körülményt a hal szolgáltatta, a küszök ugyanis nemcsak a vízoszlop tetején kaptak, hanem akár másfél méteres mélységbe is lejártak a nagyobb halaknak felkínált csali után. De volt belőle bőven, és ez volt a fontos.
Egyéniben a kiscsoportosok küzdelme hozott legtöbb izgalmat. Azonos szektorpont-összeggel indult versenybe a péterrévei Krizsák Mátyás és a törökbecsei Bitó Adrián. Ráadásul ugyanabban a szektorban versenyeztek, meglehetősen közel egymáshoz, és amelyikük győz, a versenysorozatot is megnyeri. Halbő pályán elképzelhetetlen volt, hogy bármelyikük rontson. Úgy tűnt, hogy a csapatvezetőket ez jobban izgatta mint a gyerekeket. Míg a stratégák – Sziveli Sándor és Tápai Sándor, maguk is hírneves versenyzők – kissé feszültek voltak, Mátyás és Adrián izgalom nélkül, de szaporán aprította a küszt.
A szóban forgó pályán – gyakran másutt is – előre eldönthetetlen kérdés: a biztos küszt kergetni, vagy ráhajtani a bizonytalan nagyra? A mesterek a biztos mellett döntöttek, és ebben Krizsák volt ügyesebb. Csaknem 4,5 kilós zsákmánya komoly teljesítménynek számít, és ennek köszönhetően diadalmaskodtak a péterréveiek, hiszen a szektorpontok alapján kettős holtverseny alakult ki közöttük és a törökbecseiek között.
A nagycsoportban a csapatok versenye hozott izgalmakat. A temerini srácok – Illés Róbert, Müller Krisztián és Salamon Roland – fantasztikus versenyt horgásztak, valamennyiük zsákmánya három kiló felett volt, és meggyőző előnnyel nyerték meg a fordulót.
Míg a záróforduló eredményeit a szakavatott stáb egykettőre kiértékelte, összeadta, levezette... a versenysorozat végeredményének megállapítása sokkal több számtani műveletet igényelt. Még akkor is, ha csak összeadásról volt szó. Mert rengeteget kellett összeadni. Aztán pedig még többet.
Kiderült, hogy a nagycsoportosok egyéni versenyében a győztes Illés Róbert mögött ötös holtverseny alakult ki. Elő kellett venni az összes versenystatisztikát, tiszta papírlapokat számoszlopokkal teleírni, összeadni, leellenőrizni... Közben nőtt a feszültség. Legalábbis a csapatvezetők körében. A gyerekek a vízparthoz szokottak végtelen lelki nyugalmával – ezért kell horgászni! – majszolták a pizzát, kóláztak, barátkoztak, nevetgéltek... És olykor furcsállva nézték a végeredmény után kutató felnőtteket, amikor azok a megszokottnál hangosabban mondták: plusz!...
A részletes eredményeket a Jó Pajtás jövő heti számában közöljük, előzetesként: a liga csapatgyőztesei mind az öt forduló alapján a kiscsoportban a péterréveiek, a nagycsoportban a temeriniek. Az eredményfelsorolással a tényszerűségnek tartozunk, a versenysorozat azonban nem a zsákmánystatisztikáról szólt.
Kishorgászaink versenysorozata tavaly kezdődött, és már indulásakor tömeges lett, az idén pedig további egyesületek meg horgásziskolák csatlakoztak hozzá. Túlzás nélkül mondjuk, hogy az ország legtömegesebb ilyen jellegű versenysozozatáról van szó. Szűkek lettek a versenypályák, és nőttek a szervezéssel járó költségek. A résztvevő egyesületek ezt úgy hidalták át, hogy egy-egy versenynek névlegesen két szervezője volt, és elosztották a költségeket. Ami másutt hosszas tárgyalásokat vált ki, itt percek alatt megoldást nyert, és mondatokkal elintéződött. Versenyből ugyanis évente legfeljebb ötöt lehet tartani, ezért nem jut minden részvevőnek a házigazda szerepéből. A történet ugyanis a kölcsönös megismerkedésről, a hazai tájakon való utazgatásról, a barátkozásról, a természetben való tartózkodásról szól. Meg arról, hogy sok gyerek jusson el lehetőleg minél több helyre. Csak futólag: az Ada Napok keretében megtartott verseny utáni buli; a fejedelmi vendéglátás és kísérőműsorok Szanádon; a temerini zárórendezvény... Ha nincs ez a versenysorozat, mikor mentek volna el ide ezek a gyerekek? És hogyan jutottak volna ide, ha nem volnának a lelkes csapatvezetők, a gyerekekkel foglalkozó egyesületek, az ebben fantáziát látó szülők...
Ami a gyerekek magatartását illeti, az külön történet. Ennek elemzésével alighanem másoknak kell foglalkozniuk, mi csupán szóvá tesszük, mert láttuk.
Összezördülés, goromba szó, de még rosszalló tekintet sem... soha ezeken a versenyeken nem jutott kifejezésre. A Jó Pajtás Liga a jó pajtások versenye. Nem itt váltak ilyenekké, hanem voltak már akkor is, amikor érkeztek. Talán azért, mert akik hozták őket, idejekorán megmutatták nekik a vízpartot.
