Bácskai fiúk a fronton

Mák Ferenc

2014. szeptember 27., 18:15

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Egészében senki sem élheti meg a háborút, mindenki – a közkatona, a tábornok, a hátországban éhező civil, vagy a döntéseket meghozó politikus – csak az egyéni sorsában tapasztalhatja meg a szörnyűségeket. Mégsem mindegy, hogy az ember a pokol bugyraiban milyen mélyen süllyed el, fogalmazta meg a Fényes László könyve a szerb harctérről (1915) című kötet szerzője, aki a saját elhatározása nyomán, haditudósítóként azon frissiben, a hadüzenetet követő első összecsapások idején látogatta meg a szerbiai lövészárkokat. Az indíték is elég közvetlen volt: elszörnyedt, amikor Budapesten belelapozhatott egy 1914. augusztus 18-án, Szabács első ostrománál megsebesült zászlóstiszt naplójába, és amit abban olvasott, elhatározásra bírta őt. Induláskor mindössze annyit tudott: a szerbekkel való hadviselésben bajos betartani a szabályokat.

A mozgósított Kelemen Ferenc és Koczka József katonákhoz és Herczeg Géza haditudósítóhoz hasonlóan – velük közel egy időben, szeptember 22-én – ő is Zimonyban érkezett a frontra, ahonnan néhány nappal később Szlavónián át vonultak a Száva felé, és Herkóca volt az első elpusztított falu, amelyen átvonultak. A földeken leülepedett, piszkos szürke színű keresztekben áll a búza, épp olyan kis halmoknak látszanak, mint amelyek az út mellett sorakoznak, a rögtönzött katonasírok, némelyiken a jelzés, „két faág keresztbe téve, pertlivel, vagy valami piros flanel ingdarabbal összekötve, azután beszúrva a kis halomba”. Az évszázados szlavón tölgyesekben azután váratlan meglepetésben volt részük: „Egy ideig az erdőszélen megyünk, sorra találjuk a sertéskondákat és körülöttük a libaseregeket. Mintha ezek is hadosztályra osztották volna magukat, minden összeverődött sertéskondában van egy sereg liba. Kondás, vagy pásztor az nincsen. Hetekkel ezelőtt elriadtak a falvakból, s most vidáman élnek” az erdőben. Itt a magyarázata annak, hogyan kerülhettek fejedelmi ételek Koczka József századának is az asztalára. Fényes László a Száván átvezető rögtönzött hídon szeptember 25-én lépett Szerbia földjére. A szerb állásokból tűz alá vették azt a százhatvan bakát, akik elsőként haladtak át a hídon, s akiknek az utánuk jövők biztonságát kellett volna szavatolniuk. Három–négyszáz lépésre tőlük hevert a fedezékben Nagy Péter magyarkanizsai tizedes és társai, Kajdics István Bácsról, Basa István Temerinből, Kartazsuc György Pirosról és Molnár János Jászberényből, valamint az újsóvéi Czeil Frigyes, akinek napokkal később a sírjára földije, Lenhart Fülöp állított keresztet. Vajon megtudták-e a hozzátartozók valaha is, hol nyugszanak örökké hazavárt szeretteik? Lehet, hogy a megfejthetetlen titok a pesti riportkönyvben rejlik?

Az elkövetkező napokban Fényes László a Kolubaráig kísérte az osztrák–magyar hadsereg előrenyomuló egységeit, egészen november 22-ig, amikor azután hosszú időre megmerevedett a front. Drenovácnál, a katonai árokvárosnál vetette papírra a szemtanú: „A szerbek évek óta, de legalábbis ez év tavasza óta készültek erre a háborúra. Igen sok fedezéket találtak a mieink Szerbiában, amelyek fűvel benőve, bemohosodva voltak. Ezek még az annexió idejéből valók. A szerbeket eddig sehol egyenes rohamra, vagy rendszeres lőcsatározásra kapni nem lehetett: a szerbek csak ott támadnak, ahol abszolút túlsúlyban vannak.” Védekezni is csak a fedezékekből tudnak, ezért van az, hogy az új terepen azonnal beássák magukat. Ez volt az oka, hogy a szerb frontokon az ütközetek véres kézitusákká alakultak át. Közben sok tízezer magyar baka arra kényszerült, hogy beássa magát a földbe – néhol hosszú labirintusokat, helyenként kisebb termeket alakítva ki az üregekben. „Három hét óta így élnek, benn a földben, ásóval kergetve maguk előtt az ellenséget. Szürkülni kezdett, csak az egy szál gyertya égett körülöttünk, a katonák már tovább ásnak, hallgatjuk, amint az ásókkal dobálják kifelé a földet, mintha a földnek a szíve össze-vissza dobogna, verne. Beteg a föld” – olvasható az 1914. évi őszi tudósításban. Valahol a Jerez folyó partján, egy ilyen üregben bízta az újságíróra Laczkovics László szatmárgörbedi tanító a feleségéhez írt versét, benne a következő sorokkal: „Amikor a pokol feljön a világra / S veszedelmes tüzét ontja a bakára / (…) S amikor a fegyver eldördül kezemben; / Akkor is csak Te vagy, Drágám az eszemben.” Néhány nappal később hatalmas tölgyfa alatt ásták meg az ő sírját is.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége