2021. május 14., péntek

Ölelésre fel!

Mindenkinek szüksége van ölelésre. Egy pszichológus szerint a túléléshez naponta minimum négyre, mások szerint napi tizenötre is, hogy egészségesek és kiegyensúlyozottak legyünk. Én nem számolom a napi öleléseim számát, kétlem, hogy meglenne a tizenöt, de azt hiszem, ennél kevesebb is elég, ha annak a néhánynak igazán átadjuk magunkat. Minap a párommal éppen erről diskuráltunk a reggeli kávé mellett, melyet megelőzött a percekig tartó, néma, békés és bensőséges mozdulat. Csak ültem az ölében, arcunkat összesimítottuk és hagytuk, hogy az ölelés misztériuma hasson. Megmagyarázni nem tudom, de minden alkalommal érzem, ahogy a láthatatlan energiák áramlanak és feltöltenek, minden elcsitul bennem, még folyton száguldó gondolatim is megszűnnek erre a kis időre és megtisztulva bontakozom ki a másik karjából.

(Illusztráció)

A napi ölelésmennyiségre az egyik barátnőm hívta fel a figyelmemet és rögvest ki is próbáltuk, tényleg hat-e. Hatott, így aztán időről időre megöleltük egymást, de nemcsak egy röpke vihogós pillanatra, hanem hosszú másodpercekig álltunk egymást átkarolva, hallgattunk és hagytuk, hogy az ölelés oldja bennünk a feszültséget, s az minden alkalommal működött. Az ölelésterápiából a családot sem hagytam ki, s ők is mindig kaphatók voltak arra, hogy bármit is csináljanak éppen, félbeszakítsák azt erre a néhány pillanatra, majd nyugodtabban, vidámabban folytassák a főzést, javítást, beszélgetést, bármit, és a párom sem utasítja vissza az ölelést, sőt ugyanúgy átengedi magát a mozdulat varázsának, hogy aztán feltöltődve folytassa a napját.

Hogy mi lehet a titka, nem tudom, hiszen alapjáraton minden ember féltve őrzi személyes terét, és ideges lesz tőle, ha valaki ezt a láthatatlan intim zónát átlépi és túl közel megy hozzá, mégis amikor valaki a karjába zár minket, már nem menekülni, hanem maradni akarunk. És ez a csoda még olyanokkal is működik, akik számunkra idegenek, talán ezért is oly népszerűek az „ingyen ölelés” akciók szerte a világon. Ismeretlen emberek ölelik meg egymást az utcán és a mozdulat mindenkiben ugyanazt a jóleső érzést kelti. Két ember között a mosoly a legrövidebb út, hiszen ha rámosolyogsz valakire, az visszamosolyog rád, s valahogy így van ez az öleléssel is. Az ölelés elől ritkán fut el az ember, s ez a röpke pillanat még két idegen között is tele van bizalommal, bensőségességgel és szeretettel.

Ebből is látszik, hogy az ölelés milyen jó dolog, s hogy mennyire szüksége van rá az embernek. Talán ha többre értékelnénk ezt a mozdulatot, a világ is másmilyen lenne. Elég csak megnéznem a saját napi öleléseim számát, és rájövök, ennyi nem elég, sőt azt hiszem, az emberek általánosságban véve öleléshiányban szenvednek, miközben eszükbe sem jut, hogy megálljanak egy kicsit két rohanás között, hogy megöleljék a másikat, vagy hagyják magukat megölelni. A szülők egyre kevesebbszer szorítják magukhoz csemetéiket, a barátok között üres gesztussá törpül a mozdulat, a párok pedig elfelejtik, hogy milyen fontos az ölelés, mely néha szavak helyett sokkal többet mond el arról, milyen sokat jelent nekünk a társunk.

Néha még én is minden mást fontosabbnak tartok, mint megölelni azokat, akiket szeretek, s nem azért, mert nincs szükségem a napi ölelésadagra, hanem mert kapkodok, ezer dolgom felemészt és türelmetlen idegállapotom nem engedi, hogy egy kicsit megálljak és hagyjam, hogy az ölelésben feloldódjak. Pedig olyan egyszerű lenne az álmos reggeleket és az egyszerű hétköznapokat szebbé tenni azzal, hogy a karunkba zárjuk a másikat és azt érezzük, nem vagyunk egyedül. Úgyhogy ezek után mi mást is mondhatnék? Emberek, ölelésre fel!