2024. április 25., csütörtök

Rokonok

A Balassa, a Bálizs és a Horváth Csongorádi családok leszármazottai régi hagyományt élesztettek újjá azzal, hogy a péterrévei Bálizs-házban vendégül látják a kiterjedt rokonságot

Ferencz Ottília szeptemberben ünnepli nyolcvanadik születésnapját. A Kedves Olvasó most arra gondol, amire én is akkor, amikor ez ügyben felhívott Otti néni lánya, Dóka Valéria: ennek az információnak nincs hírértéke, hiszen minden bizonnyal mások is ünneplik szeptemberben a nyolcvanadik születésnapjukat. Arra viszont már én is fölkaptam a fejem, hogy ebből az apropóból Valéria nagyszüleinek a leszármazottai többedik alkalommal jönnek össze Péterrévén, és a több mint ötven édes- , valamint első, másod és harmad unokatestvér sátoros ünneppé emeli a ritka találkozást.

De mit is jelent a rokonság? Hiszen a biológiai kapcsolat, a „beleszületés” ténye még nem elég a rokonná váláshoz – a rokonoknak elsősorban belsőleg kell rokonná válniuk, ki kell alakulnia egy rokonságtudatnak és a rokoni csoporton belüli befogadásnak is. A rokonság meghatározó szerephez jutott a különböző falusi ceremóniák – például névnap, disznótor, farsang –, illetve az emberi élet fordulópontjait kísérő olyan ünnepségek alkalmával, mint a keresztelő, a lakodalom, a temetés és a tor.

– A mi családunkban sok Isván volt – az édesapám, a férjem, az öcsém is István –, ezt a névnapot rendszeresen megünnepelte a család, és mivel sok volt a Borbála, azt is. Nagyon meghitt ünnepek voltak ezek, persze kizárólag télen… Egyik évben az egyik tanyán, másik évben a másikon jöttünk össze. Nagy bulik voltak, sokan voltunk, és jókat nótáztunk meg táncoltunk – idézi fel a régi családi összejövetelek emlékét az ünnepelt, Ferencz, született Bálizs Ottília. Ő most már a legidősebb családtag, a moholi rétpartról az óbecsei rétbe ment férjhez, és a tanyarombolásig tanyán éltek. Amikor elvették tőlük a tanyát, férjével Péterrévére, a dédszülői házba költöztek, Ottília néni ma már egyedül él ott. Lánya, Dóka Valéria meséli: édesanyja ebből a házból temette el a szüleit és a férjét is, majd Valéria lányának esküvőjekor úgy döntött, a gyász és szomorúság helyett ezentúl ez a ház legyen az ünnepé – az első sátort ekkor, az unoka esküvőjén állították fel az udvarban.

Az újkori, sátoros családi találkozók körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdődtek, és az ötlet, hogy újrakezdjék, Otti néni fejéből pattant ki. – Nem ismerték már egymást a fiatalabbak, ezért szerettem volna, hogy ismét találkozzon a család. Címet is adtam az eseménynek: Ismerkedjünk! Szeretem ezeket az összejöveteleket, mert fölemelő érzés, hogy így együtt vagyunk – mondja boldogan Otti néni.

A családban ma már egyetlen Borbála sincs, az utolsó István pedig Otti néni öccsének a fia, Bálizs István. De Ferencz Klaudia eldöntötte: ha neki lánya születik, a neve Borbála lesz. Klaudia Otti néni fiának, Lászlónak a kisebbik lánya, ő 14 éves volt, amikor a család 1999-ben Kerekegyházára költözött. Klaudiát mind a nagymama, mind a régi családi ház minden alkalommal elvarázsolja. – Szeretem ezt a házat, a régi fotókat… Örömmel hallgatom újra meg újra a mama történeteit is. Akarom tudni, mi foglalkoztatta az őseimet, hogy mi volt az álmuk, és hogyan éltek. Ahhoz, hogy tudjam, hova tartok, tudnom kell, honnan jövök, és ahhoz, hogy megismerjem önmagamat, ismernem kell a családomat. Szerencsére van miből merítenem – osztja meg velem gondolatait a lány.

Azzal ugyanis, hogy az egyén egy rokonság részévé válik, egyúttal történeti látószöget – eredetet, ősöket, családtörténetet – s ily módon az egyéni lét számára összehasonlítási alapot, hátteret, támaszt is kap. A budapesti Balassa Irén Otti néni másod unokatestvére, ő a múltkori családi rendezvényen bukkant fel először. A családfakutatás vezette el őt is, gyerekeit is Péterrévére. – 1948 óta Magyarországon élek. Nem ismertem a családot, és ez olyan hiányérzetet okozott bennem, hogy mindenáron meg akartam ismerni a származásomat. A nyolc éve tartó családfakutatásban 1763-ig mentem vissza egyenes ágon. Lehetséges, hogy Balassi Bálint és a mi ősünk testvérek voltak, de ide még el kell jutnom a kutatásokkal. Ezt a feltételezésemet arra alapozom, hogy Balassi Bálintnak a fia ugyan meghalt, de volt két nagybátyja, és egyikük horvát bán is volt. Balassi Bálint is Balassa volt, és csak költői névként használta a Balassi vezetéknevet – állítja Irén.

Ezekre a nagyjából kétévente megszervezett találkozókra Szekszárdról, Budapestről, Kerekegyházáról, Óbecséről, Adáról, Moholról és Újvidékről is érkeznek vendégek. Minden alkalommal vannak új arcok, ezért Valéria és Otti néni időnként a kiskonyha ablakában állva találgatja: ki kicsoda, kinek a hozzátartozója, és vajon kire hasonlít? Ebben a családban a kapcsolatokat sem a távolság, sem a pénz, sem családi viszály nem szakította meg, de ehhez kellett a többi között Otti néni finom lelkülete és pozitív kisugárzása is. Vitalitásának, harmonikus lelkivilágának szerinte semmilyen titka nincs.

– Mi mindig sokat dolgoztunk, nem volt könnyű életünk. Talán azért vagyok ilyen, mert túl tudom tenni magamat a rossz dolgokon, és nem emésztem sokat magam. Nem tudok annyira keserű és szomorú lenni, hogy az kiüljön az arcomra. Nem felejtek el én semmit, minden bennem van, de elraktározom az agyam egyik hátsó sarkában – mondja Otti néni.

Amikor azt kérdezem tőle, mikor lesz a következő találkozó, mosolyogva csak annyit mond, ez az egészségétől függ. Azt már a lánya teszi hozzá: édesanyja úgy döntött, 92 évet szeretne élni, ahogy az édesanyja is, addig pedig még bőven lesznek családi összejövetelek. A szervezés feladatát ő örökölte meg az édesanyjától, Valéria pedig Klaudiának adja át lassan a stafétabotot. Azt mondják: ez ugyan fárasztó és felelősségteljes munka, de minden kapcsolatot táplálni kell, mert különben megszakad.