Hármas csere történt a NATO-tag és európai uniós tagjelölt Törökország politikai vezetésében. Augusztus végén Recep Tayyip Erdoğan eddigi miniszterelnök átült az államfői bársonyszékbe (mivel néhány héttel korábban elnökké választották), helyét pedig Ahmet Davutoğlu, eddigi külügyminiszter foglalta el a kormány élén. Az új miniszterelnök egyúttal a kormány vezető erejét adó (mérséklet) konzervatív iszlamista – gazdasági filozófiája szerint viszont liberális – Igazság és Fejlődés Párt, az AKP irányítását is átvette Erdoğantól.
Davutoğlu – kormányfőként – a 2015-ös parlamenti választásig tölti be tisztségét. Újraválasztása csak a szavazókon múlik, hisz az ország legfontosabb politikusának számító Erdoğan már jelezte: a jövő évi választáson a kormánypárt miniszterelnök-jelöltje Davutoğlu lesz. Azt várják tőle, hogy addig növelje az AKP népszerűségét, és a választáson a jelenleginél nagyobb parlamenti többséghez juttassa.
Ha ez sikerül, megkezdődhet annak a nagyszabású tervnek a megvalósítása, amelyet Erdoğan régóta dédelget. Ez pedig az elnöki hatalom bevezetése, ami az eddiginél sokkal szélesebb jogköröket biztosítana a mindenkori államfőnek, mint a jelenlegi törvények. Davutoğlu ugyan új kormányt alakíthat, de új politikát aligha kezdhet. Az ország politikáját továbbra is a 60 éves Erdoğan fogja meghatározni. Ez valószínűleg nem lesz nehéz, mert Davutoğlu mindenben a segítségére lesz. Az új kormányfőről ugyanis közismert feltétlen lojalitása Erdoğan iránt.
Az 55 éves Davutoğlu a tudományok világából tévedt a politikába, majd jutott el a hierarchia csúcsáig. Egy ideig egyetemi tanárként is dolgozott, sőt külföldi (nyugati) felsőoktatási intézményekben is oktatott. Kezdő külügyminiszterként meghirdette a problémamentes viszony kialakítását a szomszédos országokkal, és a török befolyás kiterjesztését azokra a területekre, amelyek az egykori Oszmán Birodalom részét képezték. Célkitűzései csak részben valósultak meg, sőt több kudarc is érte. A szomszédos Szíriával és Örményországgal egyáltalán nem sikerült kialakítania jó viszonyt. A kissé távolabbi Izraellel, a Közel-Kelet egyik fontos államával, pedig elmérgesedett Törökország viszonya.
Nem sikerült előrelépni a ciprusi probléma megoldásában sem. (A szigetország északi részét Törökország immár negyven éve tartja megszállva, amit a helybeli görögök, továbbá Athén és több állam elfogadhatatlannak tart, s a terület egyesítését, valamint a megszálló török csaptok kivonását szorgalmazzák.).
Davutoğlu minisztersége idején romlott Ankara viszonya a NATO-val, és nem sikerült előrelépni a régóta döcögve haladó EU-csatlakozási tárgyalásokon sem. Kormányfői kinevezése előtt egy nappal azt mondta, hogy az uniós csatlakozás továbbra is stratégiai cél, de „Törökország fel fogja használni stratégiai erejét a térségben az EU-tól függetlenül is”.
Sokan azt feltételezték, hogy nem Davutoğlu váltja majd Erdoğant a kormányfői tisztségben, hanem Abdullah Gül eddigi államfő. Erdoğan és Gül 2001-ben együtt alapította a bő tíz éve folyamatosan kormányzó AKP-t. Az utóbbi évek belpolitikai csatáiban azonban a mérsékelt Gül többször szembehelyezkedett Erdoğannal, aki – több elemző szerint – autoriter rendszer kiépítésébe kezdett.
Ezért Erdoğan mindent megtett, hogy hivatali megbízatása letelte után Gül távol maradjon a politikától. Nagyon is elképzelhető azonban, hogy az exelnök visszatér a napi politikába, és megpróbálja megszerezni az AKP vezetését. Ennek pedig komoly harc lehet a következménye kettejük között.
Erdoğan a fő ellenségnek mégis – az Egyesült Államokban élő, török származású – Fethullah Gülen muszlim hittudóst, és a köré szerveződött Hizmet (Szolgálat) iszlám vallási mozgalmat tartja, amelynek kiterjedt hálózata van külföldön, így Törökországban is. Erdoğan kártékonynak tartja a szervezetet, amely a mérsékelt politikai iszlám hirdetéséért saját iskolákat, egyesületeket és tömegtájékoztatási eszközöket működtet. Gülen több millió törökországi követője évek óta a legnagyobb kihívást jelenti Erdoğan számára.
A gülenisták derítették ki azt is, hogy a török politika legfelsőbb rétegeit is átszövi a korrupció, amelynek szálai egészen Erdoğanig és családjáig érnek.
A gülenistáknál is fontosabb azonban Erdoğan számára az alkotmányreform. Első öt évét állítólag arra is fel akarja használni, hogy átalakítsa az ország alaptörvényét, hogy a módosítások segítségével elnöki, esetleg félelnöki rendszert vezessen be, jelentősen megnövelve így a saját és a mindenkori államfő jogköreit. Ha a terve sikerül, vagyis az államfői hivatal végrehajtói, gyakorlati jogokat is kap, a miniszterelnök hatalma sokkal korlátozottabb lesz. A tényleges hatalom így az ő kezébe kerülne.
Másik nagyon fontos terve állítólag az, hogy két elnöki mandátumon keresztül, 2024-ig marad a 78 millió lakosú Törökország élén, amelynek irányítását (kormányfőként) 2003 tavaszán vette át. Az ország azóta regionális középhatalommá vált, gazdasága szárnyal.
Befolyása pedig egyre nagyobb és kiterjedtebb a Közel-Keleten. Térségbeli pozíciójának megerősödését részben épp gazdasági sikereinek és terjeszkedésének köszönheti.
Az új pozíció kivívása az AKP 2002-es törökországi hatalomra jutása után történt. Kormányra kerülve Erdoğan a párt vezetését is átvette (2003-ban). Együtt erősítették az állam vallási jellegét, miközben gyengítették világi jellemzőit, melyeket bő nyolcvan éve Kemal Atatürk akkori állam- és kormányfő, a modern Törökország megteremtője határozott meg.
A sikerek ellenére az Erdoğan-kormányt – különösen az utóbbi években – sok kritika érte a hatalom csúcsát is behálózó korrupció, a miniszterelnök autokratikus vezetési módszere, az iszlamista hagyományok erőltetése, valamint a sajtószabadság és az internet korlátozása miatt. Politikai ellenfelei arra figyelmeztetnek, hogy elnöksége alatt akár még erőteljesebb hangsúlyt kaphat az iszlám vallás, a világi államot hirdető kemalizmussal szemben, amely a modern Törökország 1923-as megalapítójáról kapta a nevét. Kritikusai nem győzik ismételgetni: már kormányzása is tekintélyelvű volt. A jövőben pedig – teszik hozzá bírálói – a szultánok egyeduralmára, az iszlám térségben pedig vezéri szerepre törekedhet.
