2024. április 19., péntek

Világunk tartóoszlopa

Világunk tartóoszlopát – népmeséink égig érő fáját – magunkban kell keresnünk. Belőlünk nő ki és a bensőnket – a lelkünket – belakó végtelenben tör a magasba. Hitünkbe, életakarásunkba mélyíti gyökereit, és emlékezetre érdemes tetteink növesztik egyre nagyobbá.

Egyedül az számít, ami az ég felé irányul. Világokat tartó oszloppá hogyan is válhatna olyasmi, ami nem emberhez méltó? Ma ünnep van, és ünnepnap azokra a cselekedetekre emlékezünk, amelyek fölidézésre érdemesek, amelyekről úgy gondoljuk, hogy az embert is megalkotó végtelen kéz örök betűkkel jegyezte föl azokat az élet könyvében, mert az ő akaratát tükrözik.

Magyarként hisszük, a Szent István-i mű ilyen tett. Az új kenyér is kétségtelenül egy ilyen élő jelkép, mert a cselekvő szándék, amely az elvetett búzát learatta, megőrölte, a tésztát megdagasztotta és kisütötte, egy olyan szándék, amely az ég akaratát tükrözi itt lent a földön, ahol az ember lakhelyet vett magának.

A magyar közösségi tudatban a kenyér különleges jelentőséggel bíró fogalom: az éltető élelem és az oltalmat adó otthon jelképe. A nyelvünk is erről árulkodik. Emiatt nevezte kenyéradónak a gazdáját a szolgáló, és a családfőt is emiatt emlegetik úgy, mint kenyérkeresőt. Kenyeres pajtásnak is azért mondjuk a jó barátot, mert vele még az asztalnál is osztozunk.

A kenyér a régi időkben szentként tisztelt éteknek számított. Megszegése előtt a hátuljára késsel keresztet vetettek, és ha véletlenül a földre esett, akkor ez bocsánatkérő fohászra indította az élelem ellen vétkezőt.

Ezer évvel ezelőtt valami hasonlót tett Szent István is a magyarokkal, mint amikor az ember keresztet vet a megszegendő kenyéren. Elhozta a latin keresztet a hét törzs földjére, meghonosította ott Róma hitét, amely ezzel a tettel vált Európa részévé, mert elismerjük vagy valamiféle megfontolásból tagadjuk, attól függetlenül még tény marad, hogy az európai civilizáció a keresztény világlátásba mélyíti gyökereit. E nélkül az alapozás nélkül el sem volna képzelhető, nemhogy fennmaradni volna képes. Így van ez a Szent István uralkodói akaratából megkeresztelt Magyarországgal is, és láthatjuk – ma pedig ünnepelhetjük is –, hogy az állam, amelyet szent királyunk alapított, ha megcsonkítottan is, még mindig létezik, a nemzet pedig, amelyet az ő alkotó szándéka fogott egybe, mint oldott kévét, még mindig él. Élni is fog mindaddig, amíg lesz hitünk, és amíg, mint eleinknek, lesznek emlékezetre érdemes tetteink.