Az óbecsei magyar gimnazisták Vagyunk című lapjának történetéről először Dr. Várady Tibor mesélt. Nagyapja és édesapja jogi esetei között kutatva bukkant rá erre a történetre, amely eklatáns példája annak, amikor a hatalom a „nacionalizmus megnyilvánulásának lappangó veszélye” okán példát kíván statuálni, és a jog szigorával mértéket veszítve lesújt. A történet ott szerepel Tibor könyvében, benne szemelvényekkel a betiltott újságból, melynek eredeti példánya megmaradt a Várady iratok között.
Ott van Mák Ferenc ragyogóan megírt Draskóczy tanulmányában is, ahol Feri méltó módon adózott a két háború között vajdasági magyarság irodalmát és művelődési életét újjászervező Draskóczy Ede óbecsei ügyvéd, író, újságíró, lapszerkesztő munkásságának. Mind a két olvasatban az eset befejezetlennek tűnt, sejtettem, hogy a történetnek volt még utóélete. Nem is akármilyen.
Az ifjabb dr. Draskóczy Ede, a vajdasági irodalmi élet fáradhatatlan szervezőjének, Draskóczy Edének a fia ma 93 éves. Ő volt az, aki megszervezte és szerkesztette a Vagyunk lapot „Sztáribecsejen” 1939 tavaszán. Makón kerestem fel, ahol feleségével dr. Eszes Ilma Imáta dr. Draskóczy Edéné oftalmológus szakorvossal él az iskola épülete mellett lévő régi családi házban.
ÁLLAMÜGYÉSZI FELJELENTÉS
– Mi történt ezután?
– Mi, akiket kizártak az iskolából kénytelenek voltunk más gimnáziumban érettségizni. Pásthy Ferkó és én az újvidéki Fiúgimnáziumban (később a Zmaj Jovan Gimnázium), Danis Laci pedig a zombori gimnáziumban. Természetesen, mindhárman szerb nyelven érettségiztünk.
Az újság által „elkövetett vétket” a hatóság súlyosabbnak ítélte annál, hogy „az elkövetők” a fent leírt büntetéssel megússzák. A becsei „magyar szervezkedés” híre elterjedt, noha a nagybecskereki napilapon keresztül más újságban nem jelent meg.
Ede bácsi a dolgozószobájából egy dossziét hoz át, amelyből megsárgult, írógéppel írt bírósági dokumentumok kerülnek elő.
Időrendi sorrendben a legkorábbi az Újvidéki Körzeti Bíróság 1939. augusztus 17-én keltezett határozata. A bírósági gépíró(nő)t, úgy tűnik, megviselte az augusztusi kánikula, vagy bal lábbal kelt fel, mert a dokumentum hemzseg a hibáktól. Eltekintve attól, hogy a keresztnevek egy részét szerbre fordították (a keresztnevek lefordítása egyébként jellemző a nemzeti identitást nem tisztelő minden hatalom észjárására: hasonlóan magyarosították a délszláv kisebbségiekhez tartozóak neveit is Magyarországon, hasonlóan lett a román útlevélben az Imréből Emerich…), de nem következetesen. Az idősebb Draskóczy a bírósági anyagban Eduard, az ifjabb Ede (a gépírónő gépelésében: eEde), a Ferenc az Franja, a László Ladislav, az András Andrija, a Zoltánt nem fordították le, csak elírták: Zaoltan….
Ebben a dokumentumban a bíróság felszólítja az államügyészt, aki korábban feljelentést tett, hogy három napon belül nyújtson be vádiratot a Vagyunk c. hetilap tárgyában, ellenkező esetben a feljelentést tárgytalannak tekintik. Az indoklásban olvasható: „Alapos a gyanú, hogy a gyanúsítottak Vagyunk című hetilapot adtak ki, cikkeket írtak a lapba, szerkesztették, Dr. Draskóczi Eduard irodájában sokszorosították, mindezt a tevékenységet pedig nem jelentették be az államügyésznek, illetve a helyi rendészeti szerveknek, és nem juttattak el a terjesztés megkezdése előtt öt kötelező példányt, mint ahogy a törvény ezt előírja.”
Az államügyész ugyan nem tartotta magát a háromnapos határidőhöz, augusztus 26. keltezéssel nyújtott be vádiratot a következő hét gyanúsított, valamennyien óbecsei lakosok ellen: Др Драшкоци Едуард, Драшкоци Едуард млађи, Пашти Фрања, млађи, Даниш Ладислав, Шандор Ласло, Сабо Золтан, Месарош Андрија. A vád a Sajtótörvény 5. és 7. cikkelyének megsértésével elkövetett bűncselekmény (óbecsei szinten még vétség volt). Az indoklás: „Valamennyi gyanúsított Mészáros Andrija kivételével elismerte, hogy írták, szerkesztették és terjesztették a hetilapot. Azzal védekeznek, hogy véleményük szerint szükségtelen volt a lap bejelentése, hiszen nem komoly lapról van szó, a Vagyunk c. lap csak diákfogalmazásokat tartalmaz.. Arra is hivatkoznak, hogy ezt az ügyet az óbecsei bíróság már lezárta, és alaptalan a sajtótörvényre hivatkozó büntetőeljárás. A gyanúsítottak védelme nem megalapozott, mint ahogy arra való hivatkozásuk sem, hogy nem komoly újságról van szó. Az újság tartalma ugyanis ennek ellentmond. Egyes cikkekben világosan tudatják, hogy szervezett munkáról van szó, és hogy a lapot az ifjúság szélesebb körének szánták. Ezenkívül az újság első számának címoldalán fel van tüntetve, hogy ára 1 dinár.”
A következő két dokumentum az Újvidéki Törvényszék (Apelacioni sud) határozata október 14., illetve október 24. dátummal, amelyben a törvényszék elutasítja Dr Draskóczy Eduard két fellebbezését is, és az ügyet visszautalja a körzeti bírósághoz. Az indoklásban a Sajtótörvény 85. cikkelyére hivatkoznak, mely szerint sajtóperben nincs helye vádemelés ellen fellebbezni.
Végül a bíróság arra hivatkozva, hogy az elkövetők fiatalkorúak, az eljárást megszüntette. A bírósági dokumentumra kézzel ráírták: ad acta.
VAN A HATALOMNKA KÉT KEGYETLEN ESZKÖZE
– Azt hittük, hogy végre fellélegezhetünk, hogy ezzel az ügy befejeződött, de apám nem nyugodott meg, sejtette, hogy valami folytatástól még tartani kell.. Ki szeretném emelni, hogy édesapám mint az óbecsei Népkör elnöke és más művelődési események szervezője nagy figyelmet szentelt a helyi és a vajdasági szerb vezetőkkel való kapcsolatoknak (Zárójelben jegyezném meg, hogy a Népkör 60. évfordulója alkalmából, általa szervezett Óbecsei Helikon rendezvényre, a vajdasági magyar írók első találkozójára, amelyre 1928. november 17–18. került sor, Draskóczy meghívta a Szerb Matica képviselőit is, a rendezvényen meg is jelent Žarko Vasiljevic elnök). Ugyanúgy a szerb vezetők, szervezetek, egyesületek valamennyi meghívásának is eleget tett, kínosan ügyelve arra, hogy az ő vagy édesanyám öltözékén nehogy valami olyan legyen, ami magyarkodásra utalhat.
A hatalomnak, minden hatalomnak létezik két olyan kegyetlen eszköze, amivel megregulázza a renitenseket. Szervezet, társaság, cég esetében ráküldi az adóhivatalt. Magánszemélyek esetében pedig behívót katonai gyakorlatra.
– Az akkor már ötvenedik életévén túl járó édesapám az első felszólítást, hogy másnap jelentkezzen a katonaügyosztályon 1939. december 27-én kapta meg. (Az iratokból kiderül, hogy összesen három felszólítást kapott, minden alkalommal másnapi jelentkezéssel: a másodikat 1940. március 18-án, a harmadikat pedig 1940. április 2-án. Mind a három alkalommal másképpen írták le a keresztnevét: Eden, Eduard, Ede. Feltehetőleg a harmadiknak tett eleget.). Ettől ő jobban rettegett, mint hogy ha börtönbe kellett volna vonulnia. A helyszín valamelyik messzi, tengerparti városban volt. Amikor megérkezett, ott, a sorakozónál az egyik tiszt megkérdezte, hogy van-e köztük olyan, aki esetleg valamilyen egészségügyi okból fel van mentve a szolgálattól. Édesapám ekkor jelentkezett, kezével kivette üvegszemét, és közölte, hogy csak fél szeme van, ha ez elegendő indok. Még tízéves korában egy balesetben veszítette el fél szemét. Műszemet viselt, ami nehezen volt észrevehető, én is gyermekként sokáig nem tudtam. Visszaengedték a hadgyakorlatról.
– Mi történt a diákújságírókkal az érettségi után?
– Danis Laci Pécsett fejezte be az orvosi egyetemet, ott is maradt orvosként. Engem édesapám a Belgrádi Jogi Karra íratott. Abban az időben a Zágrábi Egyetem volt az elismertebb, de édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy Belgrádban, szerb nyelven fejezzem be a jogot. Belgrádban együtt laktam albérletben Pásthy Ferkóval. Ő később Svájcba távozott, ott zenészként dolgozott, majd Svédországba keveredett, ott szerb lektorként kapott munkát. Majd egy grófnővel házasodott meg. Egyszer felhívott Svédországból, mert járt a piacon, és a makói hagymáról jutottam az eszébe.
Ede bácsi két szemesztert tett le a Belgrádi Jogi Karon, ekkor 1941-et írtak...
– A város felbolydult, diáktüntetések voltak az utcákon, „Bolje rat nego pakt”, kiabálták... Majd megkezdődött a háború.
Budapestre költözött nagynénjéhez, és a Pázmány Péter Egyetem Jogi Karára iratkozott. A budapesti egyetem különbözeti vizsgával elismerte a Belgrádban elvégzett két szemesztert, így a második évre iratkozhatott.
– És akkor hallottuk, mi történt Újvidéken. Mit tett a mi hadseregünk, a magyar hadsereg. Már akkor tudtuk, hogy számolni kell előbb-utóbb a retorzióval, a bosszúval.
Ede bácsi nem említette, de tény, hogy az Újvidéki „hideg napokon” kívül helyi szörnyűség is történt: Óbecsén 1942. január 26-án, 27-én és 28-án 206 személyt, kommunistákat, partizánokat, zsidókat kínoztak meg a magyar fasiszták, és a csatorna torkolatánál a Tisza jege alá dobták őket. Az áldozatok hozzátartozói, rokonai, ismerősei, leszármazottai, valamint az óbecsei szerbek egy része is a bestiális cselekedetért akkor is, és azóta is „a magyarokat” vádolta. És a megtorlás is a magyarok ellen következett be 1944-ben.
A Draskóczy család az általános magyarellenes megtorlás elől Budapestre költözött. A nővére lakásában laktak, a házat az Akadémia utcában Budapest bombázásakor találat érte. A romok közt lelte halálát. Dr. Várady Imre Naplójában 1945 április 14.-én ezt jegyezte fel: „ (...) Dr. Draskóczy Ede óbecsei ügyvéd, jugoszláv kisebbségi időnkben művelt szellemű, vajdasági író és költő Bpesten bombatalálat áldozata lett. Derék, jellemes, jó magyar fiú; végtelenül fájlalom tragikus sorsát.”
Ede bácsi visszatért Makóra a Draskóczy-házba a templomépítő Draskóczy Ede nagyapához, ahova Óbecséről olykor ellátogattak, ha édesapja kapott útlevelet. Abba a házba, amelyben „a három Draskóczy Ede” közül a középső sohasem lakott, mert Makó helyett a „selyemutcás” Óbecsét, a Maros helyett a Tiszát választotta, és a vajdasági magyarság művelődési életének újraélesztését, ápolását tűzte ki élete céljául.
Kint közben zuhog a nyári zápor, teát szürcsölgetünk, és mielőtt elbúcsúznánk, Ede bácsi, mindegy összegezve az egész történet tanulságát, a következőt mondja:
– Aki nem élt kisebbségiként, soha sem fogja megérteni, hogy mit jelent az.
(Vége)
