Az óbecsei magyar gimnazisták Vagyunk című lapjának történetéről először Dr. Várady Tibor mesélt. Nagyapja és édesapja jogi esetei között kutatva bukkant rá erre a történetre, amely eklatáns példája annak, amikor a hatalom a „nacionalizmus megnyilvánulásának lappangó veszélye” okán példát kíván statuálni, és a jog szigorával mértéket veszítve lesújt. A történet ott szerepel Tibor könyvében, benne szemelvényekkel a betiltott újságból, melynek eredeti példánya megmaradt a Várady iratok között.
Ott van Mák Ferenc ragyogóan megírt Draskóczy tanulmányában is, ahol Feri méltó módon adózott a két háború között vajdasági magyarság irodalmát és művelődési életét újjászervező Draskóczy Ede óbecsei ügyvéd, író, újságíró, lapszerkesztő munkásságának. Mind a két olvasatban az eset befejezetlennek tűnt, sejtettem, hogy a történetnek volt még utóélete. Nem is akármilyen.
Az ifjabb dr. Draskóczy Ede, a vajdasági irodalmi élet fáradhatatlan szervezőjének, Draskóczy Edének a fia ma 93 éves. Ő volt az, aki megszervezte és szerkesztette a Vagyunk lapot „Sztáribecsejen” 1939 tavaszán. Makón kerestem fel, ahol feleségével dr. Eszes Ilma Imáta dr. Draskóczy Edéné oftalmológus szakorvossal él az iskola épülete mellett lévő régi családi házban. A szobában, melynek hangulatában szinte kitapinthatóan jelen van az elmúlt százvalahány esztendő szellemisége, a templomépítő nagyapa, Draskóczy Ede makói evangelista lelkész és feleségének grafitportréi között Imáta néni édesanyjának légiesen könnyed pasztellportréja tekint rám, míg Ede bácsi választékosan fogalmazott emlékezését hallgatom.
SZENTELEKY KORNÉLTÓL DR.VÁRADY IMRÉIG
– Édesapám választásában, hogy 1916-ban az Óbecsei Járásbíróságon kezdje meg jogász pályafutását a család vízimádata döntött: a Draskóczy család Hódmezővásárhelyről származik, a Maros mellett élt, apám a folyó bűvöletében nőtt fel. Becsére a Tisza vonzotta. Ott ismerte meg a neves becsei dr. Székely Ignácz ügyvéd lányát, Máriát, édesanyámat, akivel 1920-ban megesküdtek, átköltözött a város központjában lévő házba, átvette az ügyvédi iroda vezetését, és noha sokan, főleg, akik állami tisztséget viseltek korábban, Trianon után visszamentek a szűknek bizonyult Kis-Magyarországra, édesapám úgy döntött, hogy ebben a szép Tisza-parti városban marad a családjával.
– Hol állt a házuk?
– A becseiek csak Zöldfás utcának nevezték, hivatalosan más volt a neve...
Tudatom Ede bácsival, hogy Óbecse legszebb utcáját, amely a különböző időszakokban viselte Wilson, Kossuth Lajos és Boris Kidrics nevét, ma hivatalosan is Zöldfás utcának (szerbül Zelena ulica) nevezik. Sajnos a ház már nincs meg, a városközpont átépítésekor lebontották, emeletes ház épült egy kissé beljebb, közvetlenül a sarkon, ahol a ház állt évtizedek óta egy albán cukrászdabodé üzemel.
Draskóczy Ede óbecsei háza a vajdasági magyar művelődési életnek egy jelentős központja volt az 1920-1930-as években. Gyakran járt itt, nem ritkán napokig maradt Szenteleky Kornél írótól kezdve dr. Várady Imre nagybecskereki ügyvéd és országgyűlési képviselőig a vajdasági magyarság színe-java. „Ismertem mindezeket a személyiségeket, hiszen apám engem küldött hol a vasútállomásra, hol a tiszai hajóállomásra (Várady ügyvéd például Bánátból az akkor, Óbecse és Törökbecse között rendszeresen közlekedő kishajó járattal érkezett). Akit nem ismertem, apám leírta, hogy néz ki, kinek szóljak” – meséli Ede bácsi. (Herceg János író, aki az 1930-as években járt Óbecsén Draskóczy Edénél, így jellemezte: „Jómódú ügyvédi irodát örökölt apósától, maga pedig impozáns megjelenésű, monoklit viselő, kissé raccsoló úr volt, negyven és ötven év között, annak a magyar dzsentritípusnak a megtestesítője, akinek szellemi igényei azonban háttérbe szorították a vidéki urak passzióit.”)
A két háború között Becsén csak négyosztályos általános iskola létezett magyar nyelven, a helyi gimnáziumban csak szerb nyelven lehetett folytatni az iskoláztatást.
– Az elejében nehéz volt, mert nem volt a családban, aki megmagyarázta volna a szerb nyelvtant. A szüleim valamennyire megtanultak szerbül, édesapám állami nyelven folytatta ügyvédi munkáját, de a szerb nyelvtani szabályokat nem ismerte. Emlékszem, amikor sehogyan sem tudtam megfejteni, hogy kerül, mi a nyelvtani funkciója a „je” szócskának a „Čizma glavu čuva, šubara je kvari” szerb mondásban. Hiszen világos, hogy nem a létige egyes szám harmadik személyéről van szó. Később jöttem rá, hogy személyes névmás tárgyesetben, nőnemben... Édesanyám bejárt a gimnáziumba szülői értekezletre, érdeklődött, hogy magyar létemre hogy sikerül helytállnom. Az igazgató, aki egyébként likai származású volt csodálkozott, és azt mondta, hogy neki nem tűnt fel, hogy nem szerb a gyerek, hiszen Drasko...
Úgy tűnik, minden hatalomnak különböző (vissza)rendeződések során – vidékeink népei pedig több ilyent átéltek – hasonló csavarra működik az észjárása, kvázi elővigyázatosságból: a fontos intézmények felelős tisztségeire – s ide tartoznak az oktatási intézmények vezetői, a hátországból jött, a helyi körülményeket nem ismerő – megbízható személyeket neveznek ki. Véletlenül sem helybelieket, akiket nemzetileg megbízhatatlannak ítél az óvatos hatalom, mert... Ezért volt a ’30-as években a becsei gimnáziumnak Likából érkező igazgatója (a tanárok nagyobb része is „valahonnan” érkezett), hasonlóan a II. Világháború ideje alatt a helybeli magyar tanítókat, tanárokat az anyaországból, Magyarországról érkezők cserélték le.
– Hány magyar tanulója volt a becsei gimnáziumnak?
– Nem sok. Osztályonként két-három diák…
…akik mindent szerbül tanultak, minden reggel a tanítás azzal kezdődött, hogy szerbül elmondták a Miatyánkot (Ede bácsi több mint 75 év után is hibátlanul elmondja). Magyarul csak akkor olvastak, ha otthon a családban volt magyar könyv, vagy kikölcsönöztek olvasnivalót a Magyar Népkör könyvtárából. Írni pedig… legfeljebb maguknak vagy egymásnak.
VASÁRNAP IRODALMI ÖNKÉPZŐKÖR
Ilyen helyzetben kezdeményezte Ede bácsi édesapja, hogy megpróbálja a hiányt pótolni, hogy vasárnap délutánonként a családi házban megismerteti a szerbül tanuló becsei magyar középiskolásokkal a magyar irodalmat. „Ezekre az összejövetelekre édesapám minden alkalommal úgy készült, mintha tanári előadást kellene tartania” – emlékezik vissza Ede bácsi.
– Mennyien látogatták az önképzőkört?
– Változóan. Tizenvalahányan.
A magyar irodalommal való ismerkedés, Petőfi, Jókai, Arany, Csokonai, Móricz műveinek a hatása, az irodalmi magyar nyelv megismerése megihlette az önképzőkör tagjait, hogy maguk is próbálkozzanak írással. Az önképzőkör programja kibővült: az irodalmi előadások után a diákok is felolvasták első irodalmi próbálkozásiakat, majd egymás között megbeszélték, értékelték. Ezek után merült fel az ötlet, hogy ha már vannak eredeti írások, meg kellene jelentetni őket. (Egyébként dr. Draskóczy Ede jeles újságíró és szerkesztő is volt, a többi között az 1920-as évek elején ő volt a becsei Tiszavidék felelős szerkesztője és hosszú éveken keresztül a Képes Vasárnap irodalmi mellékletének társszerkesztője.)
Közelgett a húsvét, és 1939. április 9-én, virágvasárnap megjelent a Vagyunk c. lap első száma. Négy oldalon, sokszorosított, litografált kiadásban. A fejléc pecsétjét az egyik diák, Szabó Zoltán gyártotta le, mégpedig bicikligumiból. A „vezércikket” (ifj.) Draskóczy Ede írta, szerényen csak D. E. szignóval, amelyben megmagyarázza, hogy miért is jött létre az önképzőkör és a lap: „Mikor más alkalom nincs rá, módot nyújtottunk a magyar ifjúságnak, hogy megismerje íróinkat és költőinket, hogy megismerje a magyar irodalmat.”
Az első számot a második követte április 23-án, amely már 6 oldalon jelent meg, az előzőhöz hasonló technikával és változatos tartalommal: mindkét számban volt egy-egy írás Petőfiről, nyelvművelő írások, versek, sporthírek, sőt keresztrejtvény is! Mint általában a diákújságok, a Vagyunk is igyekezett szellemességgel is az olvasók kegyeibe férkőzni, például ezzel a hírrel: „POLITIKAI CÁFOLAT: Sz. Zoltánt, lapunk főmunkatársát állítólag M.Z. kisasszonnyal együtt látták a vásárban. Lapunk hivatalosan és a legerélyesebben cáfolja a valónak még távolról sem látszó hírt.”
A második számban olvasható Aktuális strófák címmel Danis L. aláírással a lapot népszerűsíteni kívánó eredeti vers is, mely fénymásolatban ott van a Várady-könyvben. Az első versszak így szól: „Olvasd a Vagyunk-ot / ezt a szép újságot / bátran képviseli / a magyar diákot.” Az utolsó versszak magyarázatot ad a címválasztásra is: „Ez az én versem is / csak aktuális strófa / igaz, még nem egyéb / mint egyszerű kis próba”.
– Hány példányszámban készült a lap? – kérdezem a szerkesztőt háromnegyed évszázad után.
– Talán kétszáz példányban sokszorosítottuk.
– És hogyan terjesztették?
– Mi hordtuk szét a városban, és terjesztettük a magyar családok között.
A lapnak gyorsan híre ment a városban. Felfigyelt rá nemcsak a célközönség, hanem az árgus szemű hatalom is, amely már a lap nevét is provokatívnak találta. „Lehet, hogy valami »csak azért is«, talán irredentizmusra utaló dacosságot éreztek mögötte, lehet, hogy valami mást” – fejtegeti Várady Tibor könyvében, a lap munkatársai pedig „a Vagyunk kiadásával kapcsolatos tényállást” fogalmaztak meg (szerb nyelven), mivel a hatósághoz feljelentés érkezett. A tényállásban a címmel kapcsolatban Descartes „Cogito ergo sum”-jára hivatkoznak, megemlítik, hogy 1928-ban a szabadkai Napló kiadott egy évkönyvet Vagyunk! Címmel, amelyet a cenzúra engedélyezett… A helyi hatalom értékelése szerint a lap feszült viszonyt váltott ki a gimnázium magyar és szerb diákjai között, a likai származású Karabas iskolaigazgató behívatta az önképzőkörön részt vevő diákokat, és hármukat, Draskóczy Edét, Pásthy Ferencet és Danis Lászlót kizárta az iskolából. Az ügy a bíróságon folytatódott, és a bíróság május 13-án példát statuált: Draskóczy Ede ügyvédet, az önképzőkör szervezőjét öt nap rendőrségi őrizetre és 1500 dinár pénzbírságra ítélte.
Idáig szól a történet Mák Ferenc és Várady Tibor tolmácsolásában is.
