2024. április 19., péntek

Kitaszítottak balladája

Egész sor lélektani krimi csattanójának a lényege, hogy a gyilkos tetteinek indítéka a gyerekkorban keresendő. Nagyon sokszor egész egyszerűen csak arról van szó, hogy azért, mert mondjuk szegényebb volt, szakadtabb ruhákban járt, vagy éppen a higiéniával állt hadilábon, a többiek kinézték őt maguk közül, kizárták a közös játékokból. A kitaszított gyereknél pedig beindult egyfajta védekezési mechanizmus, aminek a lényege, hogy „nem ti löktök ki engem magatok közül, hanem majd én nem állok veletek szóba”. És aztán, nyilván egy krimi esetében az ilyen gyerekből lesz felnőve a potenciális pszichopata gyilkos, aki bosszút áll azokon, akikről úgy gondolja, gyerekkorában tönkretették az életét.

Kissé elvontan indítottam a gondolatmenetemet, de apropója nagyon is aktuális és evilági. A kilencvenes években pont Szerbia játszotta el a kitaszított gyerek szerepét. Miután esze ágában sem volt a lehulló vasfüggöny következtében átalakuló világ játékszabályaihoz alkalmazkodni, ezért a világ többször is figyelmeztette őt erre, majd végül kizárta a játékból. Ekkor állt elő Milošević és udvartartása azzal a jól ismert tézissel, miszerint csakis Szerbiának van igaza, a világ pedig összeesküdött ellene. Úgyhogy ne is képzelje azt Európa meg a világ, hogy ők majd kizárnak bennünket bármiből is, éppenséggel mi vagyunk azok, akiknek eszük ágában sincs betagosodni például az ENSZ-be meg a többi sátáni, szerbellenes szervezetbe. Az eredményeket ma már jól ismerjük. Az akkori rezsim jóvoltából Szerbia egyfajta majom volt a ketrecben, úgy tett mintha ő lenne kívül, a világ többi része meg belül. Aztán, így elvoltunk egy jó évtizedig.

Ez a miliő termelte ki azt a sajátos szerbiai embertípust, amely pontosan a fentiek szellemében viselkedik. A körülmények folytán nemigen járt külföldön, nem látta milyen az, ha egy társadalom rendezett, ha az emberek civilizáltan viselkednek egymással, ha az utcákat nem borítja el a kosz, ha mindenki betartja a szabályokat és nem azt nézi, hogyan kerülje meg azokat, senki se ordítozik az utcán és nem akar fejbe verni, ha netán átmész a dzsipje előtt a kijelölt gyalogátkelőhelyen. Egyszóval, fogalmuk sincs róla, hogy néz ki egy működő, civilizált ország, amelyben bizonyos normákat betartanak. Attól függetlenül, hogy nem jártak ezekben az országokban, ezek az emberek pontosan tudják, hogy azok undorítóak, hogy Európa egy erkölcsi fertő, ahol más sem történik, csak a lelketlen gyáros sanyargatja az egyszerű munkást, a bankárok még lőnek is néha rájuk, az utcákat meg elárasztják a „buzik”. Az említett embertípus éppen ezért még útlevelet sem igényel magának. A szerb tengerre, Montenegróba úgyis lehet személyi igazolvánnyal utazni, a horvátokhoz ő nem megy, mert azok „usztasák”, a magyarok meg többnyire „nyilasok”. Sőt, azok se jöjjenek ide.

Ezekből az emberekből sajnos több van, mint gondolnánk. Milošević idejében nőttek fel, akkor szocializálódtak, az akkori demagóg levegőt szívták magukba, ráadásul azóta is mindig megtalálják a megfelelő ideológiai injekciót. Erre itt volt fénykorában a Szerbiai Demokrata Párt, most meg itt a Dveri vagy az 1389 nevű mozgalom meg a többi nemzetféltő egyesület. Tehát folyamatosan ápolhatták magukban kialakult világnézetüket, amely azonban sajnos köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Persze, még ennyire sem kell messzire mennünk, hiszen közöttünk is akadnak olyanok, akik, miután nem fogadta be őket valamely közeg, merthogy ők nem voltak hajlandóak a többség viselkedési normáihoz igazodni, ezért aztán úgy döntöttek, hogy ők maguk vonulnak onnan ki. Egy ismerősöm így írja le őket: mindannyian jövünk valahonnan és hozzuk magunkkal az otthoni dolgainkat, aztán mindent megteszünk, hogy beilleszkedjünk egy másmilyen közösségbe. Aztán, amikor látjuk, hogy az a közösség nem akar bennünket befogadni – mert nyilván nekünk is alkalmazkodnunk kellene, de eszünk ágában sincs – akkor úgy döntünk, hogy nem is akarunk oda tartozni, elővesszük a régi gumicsizmát és lármázva szétcsapunk a bennünket kiközösítők között.

De itt van példaként egyik kisebb pártunk vezetője is, aki önkormányzati hatalomra jutva, egy belgrádi párttal koalícióban, Szerbia leglojálisabb állampolgára lett, majd, miután ismét ellenzékbe került, ismét a trianoni határokat feszegeti.

Szerbia áll most – ki tudja hányadszor – egyfajta válaszúton. Kormányfőnk többször is kijelentette, cél az ország EU-tagsága. Ennek érdekében nem is kis erőfeszítéseket tett, többek között a legfontosabb uniós ország fővárosában, Berlinben is lobbizott. Az elmúlt napokban azonban a nyugati országok több jelzést is küldtek Belgrádnak, miszerint döntenie kell: ha valóban Európa felé halad, akkor az uniós álláspontot kell képviselnie az ukrán válság kapcsán is és elítélni Oroszország viselkedését. Erre természetesen a jól ismert reakciók hangzottak el, a hagyományos szerb–orosz barátságról, illetve a gazdasági érdekekről. Nem állítom én, hogy az EU a mennyország és Oroszország a pokol. Csak éppen Szerbia jelenleg két közben van. Nem olyan időket élünk, amikor egy európai ország megteheti, hogy eljátssza a semleges államot, főként, ha az EU felé igyekszik. Akkor, ha tetszik, ha nem, alkalmazkodni kell a közösség szabályaihoz, még ha az nekünk nem is tetszik. Magyarországgal ellentétben Szerbiának, kívülállóként elsősorban kötelességei vannak, a jogokat még ki kell érdemelni. A szerb társadalomban túlságosan is jelen van ez az EU–Oroszország kettősség, éppen ezért, bízom benne, hogy nem uralkodik el a fentebb leírt mentalitás, amikor a Nyugat a korábbi hágai követelésekhez hasonlóan ezúttal az ukrán ügyben követel meg világos állásfoglalást Szerbiától. Remélem, az a bizonyos gumicsizma nem kerül elő újra a sufniból.