2024. április 19., péntek

Vagy a szakmába vág, vagy szeretjük

Felsőhegyi beszélgetés oromparti parasztemberrel, csak nem a gazdálkodásról

Azt szoktuk meg, hogy a földműves szánt, vet, arat; és rendszerint arról kérdezgetjük, hogy milyen a termés, mi a gondja, elégedett-e az árakkal. Az oromparti Ősz Szabó Ferenccel, amikor asztalhoz ültünk, a gazdálkodásról jóformán szót sem ejtettünk, miközben átfutott a szemem a szobákat díszítő rengeteg serlegen, érmeken, okleveleken. Majdnem azt mondtam róla, hogy felsőhegyi, mert lassacskán három és fél évtizede ebben a faluban él, ám enyhén szólva sem örül ennek a „minősítésnek”. Mert miért ne lehetne a tanyavilági ember is lokálpatrióta, még ha régen el is költözött szülőhelyéről.

– Zentán fejeztem be hat osztályt, de a végén mégis a tanyai iskolában, Adahatáron az elmaradt kettőt – tekint vissza gyerekkorára. – Érdekes, hogy a tanyaiak, ha elhagyták a szállást, nem a falut választották, hanem a várost, és ott is temetik el őket. Alighanem azért adtak zentai iskolába, mert rangosabbnak tartották a falusinál, meg hogy a mama – mert ő már beköltözött – ne legyen egyedül. S bár Orompart Felsőhegy mellett fekszik, én sokáig nem is jártam itt. Kisgyermekkoromból igazán arra emlékszem, hogy a tanyán szilvát szedtem, és már hároméves koromban a morzsolót etettem; mondhatom tehát, hogy hatvanéves koromra ötvenhét munkaévem van – teszi hozzá elmosolyodva.

– Ha időrendbe szednénk beszélgetésünk témáit, akkor alighanem a sakk következne. Hosszú évek óta szervezed a falusi sakkligát, sakkversenyt Oromparton, nemzetközi találkozókat…

– Kilencéves koromban kezdtem sakkozni. Akkoriban még nagy szó volt a sakktábla, úgy, mint a bicikli, kevesek jutottak hozzá. A nagynéném tanított, és három évvel később, karácsonyra, december 24-én legyőztem apámat. Beírta a táblába, hogy „megvert a fiam”, és ezzel befejezte a sakkozást. Nem ült soha többé asztalhoz, én viszont azóta is szeretek játszani, ezért szervezem a versenyeket is. Fiatalon elég jók voltunk, kétszer a szerbiai falusi olimpiára is eljutottunk. Később Magyarországra jártunk játszani.

– Talán ez a szellemi sport lóg ki legjobban a paraszti életből. S ha továbbra sem a munkáról akarunk beszélgetni, akkor azt mondhatjuk, hogy minden a versenyről szól. Az aratóversenyek hozták a nagy sikereket?

– Régen a zentai község falvai vetélkedtek egymással, egyebek mellett kaszás aratásban is, én hetvenhatban kapcsolódtam be. Korábban nem kaszáltam, csak füvet, föl kellett készülni, a kaszákat kiválogatni és előkészíteni, és nekiálltam gyakorolni, mondhatni, edzeni. Este pihenésként kötelet készítettem, mert nem madzagba kötöttük a kévéket… Kezdetben gyorsasági versenyek voltak ezek, később mindinkább a hagyományápolás került előtérbe. Tehát majdnem negyven éve mindegyik felsőhegyi aratóversenyen részt vettem, igaz, nem minden alkalommal kaszásként, és ahogyan terjedt ez a hagyomány, úgy egyre több aratóünnepségre eljártunk itthon és Magyarországon is. Volt olyan év, hogy nyolc aratóversenyből hetet megnyertünk. S kötni kezdték a szervezők ezekhez a versenyekhez a főzést, Magyarországon gyakran egyik nap főzőversenyt szerveztek, másik nap ment az aratás, így Márta, a feleségem egyre komolyabban kezdett vele foglalkozni. S jött a sok díj, a Mátyás Király Kerekasztal Lovagrend felvette a tagjai közé, majd a másik évben a Fehér Asztal Lovagrend. A többszörös világbajnok mesterszakács, Benke Laci bácsi az egyszerűséget és a hagyományos ízeket dicsérte az ételeinkben. Meghívtak bennünket a budai várba, gasztronómiai fesztiválra, három napon át híres csárdák, vendéglők között főztünk, és nem hitték el, hogy mi földművesek vagyunk, nem ez a foglalkozásunk. Sokat tanultunk Magyarországon, például a dekorációt, eközben a zsűri ízlését is kitapasztaltuk.

– Mondhatjuk, hogy a faluhoz vagy a tanyavilág hagyományaihoz kötődtök, azok őrzésében vesztek részt?

– Amit csinálunk, az vagy a szakmába vág, vagy szeretjük. A birkapörköltet is. Ehhez kapcsolódik az első birkanyíró verseny megszervezése Felsőhegyen, azóta sokfelé elterjedt ez is. Az egyik nyírónak korábban azt mondtam: te úgy nyírsz, hogy versenyt nyernél, erre ő győzködni kezdett, hogy szervezzük meg a versenyt. Sikerült is, majd utána beiktattuk a főzést, a tejtermékeket, így nagyon népszerű lett. Volt olyan év, hogy húsz birkát megfőztek a résztvevők, akkoriban még Szabadkáról is eljöttek pörköltért.

A kukoricatermesztés a szakmába vág, ezért bekapcsolódtunk a Kukoricamóva nevű rendezvénybe. Mivel szerettünk lakodalomba járni, Magyarországon a lakodalmas fesztiválokon is részt vettünk, szintén sok díjat hazahozva. Megjegyzem, jól jöttek a pénzdíjak, mert abból lehetett a következő versenyre készülni. Mostanában, szponzorok fogytával gyakrabban kell a zsebbe nyúlni. Kárpótol azonban az, hogy Magyarországon, persze itthon is, nagy területet bejártunk, és olyan óriási ismeretségi kört szereztünk, hogy néha már az ismerőst sem ismeri meg az ember.

– Ha már a most is meglévő oromparti tanyától indultunk, kanyarodjunk is kicsit vissza: Nem volna ott jobb?

– Hatvannyolcban villamosítottak, onnantól kezdett közeledni a kinti élet a faluhoz, városhoz. Hetvenháromban még lóval is ugaroltunk, utána leváltotta a traktor, de a tanyákat tovább rombolták. Az újabb trend ismét népszerűsíti őket, meg a technikai fejlődés: ide, a falusi udvarba a nagy gépek vagy a körbálák már be sem férnek. Kint vannak a tanyán. Igazán azt hiányolom, hogy a gépesítés ellenére is úgy tűnik, régente több volt a szabadidőnk.