A nemzetközi könyvpiacon nem keltett nagyobb érdeklődést két amerikai egyetemi tanár, Daron Asemoglu és James A. Robinson tanulmánya a demokráciáról. Az a körülmény, hogy a belgrádi Politika nemrégiben folytatásokban közölte ezt a tanulmányt, arról tanúskodik, hogy a demokrácia témája és a vele kapcsolatos dilemmák tömkelege mindjobban foglalkoztatja a közvéleményt, nemcsak nálunk, hanem a világban általában. A két amerikai egyetemi tanár ugyanis annak bebizonyítására vállalkozott, hogy a demokrácia lényeges tényezője – feltétele és hajtóereje – az országok gazdasági fejlődésének. Ezzel egyben kísérletet tesznek a demokráciába vetett hit visszaállítására. Azok után: lehet, hogy továbbra is érvényes Churchillnek az a megállapítása, hogy a demokrácia nem jó, de a legjobb, amit az ember eddig kitalált. Nemcsak világgazdaság alakulása, hanem az a tény is, hogy a mostani gazdasági válság megoldására a demokrácia ilyen vagy olyan korlátozásával kísérleteznek, arra utal: vannak rendszerek, amelyek a gazdaság fejlesztésében hatékonyabbak.
Az amerikai tanárok érvelése meggyőzően hat, amikor azt mutatják ki, hogy az USA és Mexikó kb. azonos gazdasági szintről indult, ám az USA azért tudta a gazdasági fejlődésben messze maga mögött hagyni Mexikót, mert demokratikus rendszere volt. (Bár itt is kérdés lehet, hogy mi az ok és mi a következmény. Mert lehet, hogy a helyzet az általuk ismertetettnek a fordítottja: az USA azért lehetett demokratikusabb, mert gazdasági fejlődése sikeresebb volt.) Amikor azonban azt fejtegetik, hogy Sierra Leone azért jutott a teljes rothadás, az állam szétesésének állapotába, és Zimbabwe azért ment gazdaságilag tönkre, mert nem a demokratikus megoldásokat választotta, akkor már az a benyomásunk, hogy a helyzet bonyolultabb. Inkább arról van szó, hogy nem volt meg a lehetőségük a demokratikus megoldások választására.
A két amerikai kísérletére most mi nem csak azért utalunk, mert érzékeltetni akarjuk a demokrácia kérdései iránt megnövekedett érdeklődést, hanem azért is, mert e kérdések vizsgálatához két tanulságos, ezekben a hetekben lejátszódott eseményre akarjuk felhívni a figyelmet. Az egyik azt mutatja, hogy a demokrácia diadala hozhat olyan rosszat is, ami elindíthatja a tekintélyuralom új formájára való visszatérés folyamatát. A másik pedig azt, hogy a demokráciának győzelme után még sok problémával kell megküzdenie, és a sikerek elmaradása azok megoldásában csalódást, a közönynek, a populizmusnak vagy éppen a szélsőségeknek az erősödését hozhatja.
Az első tanulságot a nemrégiben lezajlott egyiptomi elnökválasztás kínálja. Mint ismeretes, az arab világon végigsöprő, arab tavasznak elkeresztelt forradalmi hullám meghozta az ország modernizálásának és fejlődése meggyorsításának nasszeri kísérletével megteremtett, de időközben a korrupció és a lépésképtelenség martalékává vált tekintélyuralmi rendszer megbuktatását, kikényszerítette Mubarak elnök lemondását. A forradalmi hullám győzelme után azonban gyorsan kiderült: a tömegmozgalomnak csak egyik összetevője volt, hogy a lezajlott gazdasági fejlődés, a globális világgazdaságba való bekapcsolódás már nem fér a hatalom által megteremtett szűk keretek közé, hanem ki akarja kényszeríteni a demokratikusabb megoldásokat. Az eléggé szervezetlen és program nélküli demokratikus erőknél a továbbfejlődést azonban erőteljesebben befolyásolják azok az erők, amelyek azért fordultak Mubarak ellen, mert nem tartották eléggé mohamedánnak. A 2012-ben, 13 jelölttel megtartott első demokratikus elnökválasztás a Muzulmán Testvériség által alapított Szabadság és Igazságosság Pártja jelöltjének, Mohamed Murszinak a győzelmét hozta. Erre rögtön megkezdődött a mohamedán vallás szerepe, befolyása erősítésének folyamata, olyan intézkedésekig mint az, hogy minden üzletnek este tízkor, a vendéglőknek éjfélkor be kell zárniuk egy egész éjszaka élő 20 milliós városban.
Ez a próbálkozás kiváltotta a demokratikus erők ellenállását, és amikor már az a veszély fenyegetett, hogy a két erő összecsapása polgárháborús állapotot teremt, közbelépett a katonaság, és – éppen egy évvel ezelőtt – átvette a hatalmat. Ez a rendszer lényegének megfelelően példátlan erőszakkal lépett fel a mohamedán ellenállással szemben. A tüntetések elfojtására 1400 embert megöltek és 15 ezret letartóztattak. Ezenkívül olyan elképesztő lépésekhez folyamodott, mint az, hogy egyetlen rendőr megöléséért az egyik perben 529, a másikban 683 halálos ítéletet mondtak ki. Ilyen előzmények után a katonaság jelöltje, Abdel Fattáh esz-Szíszi a szavazatok 94,5 százalékával megnyerte az elnökválasztást,, és lehetőséget kapott egy új tekintélyuralmi rendszer megteremtésére.
A másik tanulságos esemény a Dél-afrikai Köztársaságban játszódott le. Mint ismeretes ebben az országban az 1964-ben életfogytiglani börtönre ítélt, onnan 1990-ben szabaduló Nelson Mandela vezetésével történelmi diadalt aratott a demokrácia: eltörölték a fekete többséget másodrendű polgárként kezelő apartheid rendszerét. Ez a nagy jelentőségű fordulat azonban nem hozta meg azt az eredményt, amit a tömegek vártak tőle. Elsősorban az ország gazdasági fejlődése lelassult: ma már nem Dél-Afrika, hanem Nigéria a kontinens első gazdasági hatalma. A tömegek azonban jobban megérezték, hogy a szegénység és az aránytalanság maradt. A szegénység, amelyet a mostani gazdasági válsággal járó 24 százalékos munkanélküliség még súlyosbított. Az aránytalanság: a fehérek átlagban hatszor annyit keresnek, mint a feketék, csak annyi változott, hogy fekete bőrűek is kerültek a gazdagok közé. Ez hozta meg Mandela Afrikai Nemzeti Kongresszusa támogatottságának lemorzsolódását a nemrég tartott parlamenti választásokon.
