Nemrég egy beszélgetés során hangzott el, hogy élményekben mennyire gazdagabb életünk volt nekünk, akik egykoron a múlt század nyolcvanas éveiben többek között különböző képregényeken „szocializálódtunk”, mint azoknak a mai lurkóknak, akik órákat töltenek el egy számítógépes játék játszásával, illetve a közösségi oldalakon történő böngészéssel.
Ugyanis a számítógép, mobiltelefon, számítógépek, internet s illegális letöltések nélküli világban a könyvek mellett egyedül ezek a füzetecskék biztosították a kikapcsolódást az esős délutánokon, ezenkívül rengetegen sajátították el kommunikációs szinten a szerb nyelvet Alan Ford, Zagor, Rip Kirby és más képregényhősök kalandjait falva. A mai napig kételkedem azon nyelvtanfolyamok hatékonyságában, amelyeken hanganyagok, csillogó-villogó multimediális szoftverek segítségével igyekeznek a hallgatók fejébe verni az idegen nyelvet. Mi mindezt sokkal költségkímélőbb módszerrel oldottuk meg, akkoriban ugyanis a zsebpénzünkből még nem kellett egy kisebb vagyont félretennünk egy-egy képregényfüzet megvásárlására.
A Nagy Jugoszláviában, de az egykori tagköztársaságokban jelenleg is óriási kultusza van egy-egy képregénynek, illetve ezek hőseinek. Találóbb példát nem is lehetne találni az Alan Ford-füzetecskéknél, amelyek megjelenésének 45. évfordulójáról éppen az idei év májusában emlékeztek meg a délszláv államokban, és természetesen Olaszországban, a sorozat szülőhazájában is.
Ellentétben számos más képregényhőssel az Egyesszámú, a Kövér főnök, Alan Ford, Sir Olivér, Grunf, Bob Rock és Jeremiás kalandjai egyedül e két országban váltak kultikussá. Más országokban, érdeklődés híján egy-két szám megjelenése után kénytelenek voltak beszüntetni a forgalmazást.
A képregénynek hirtelen jött, s jelenleg is tartó népszerűsége elsősorban abban rejlik, hogy a képregény szerzője (Max Bunker) kellő adag cinikus humorral megfűszerezve a modern társadalom legélesebb bírálatát fejezte ki a történeteiben. Márpedig országunk, s az egykori délszláv államok abszurd, politikai, társadalmi történései mintha csak a képregény oldalairól származnának, másrészt pedig mindannyian egy polarizált világban élünk, amelyben a szellemi és anyagi nyomorban élő szegények mind éhesebb serege néz farkasszemet a tehetetlen, csupán a saját érdekeiket szem előtt tartó, hataloméhes politikusokkal, az egyik napról a másikra megvagyonosodó üzletemberekkel, maffiózókkal és más kétes üzelmeket végző személyekkel, vagyis a képregény negatív hőseivel. Mind égetőbb szükség mutatkozik a TNT csapat szolgálataira.
Kíváncsi lennék arra is, hogy amennyiben egy rendezett, gazdag, nyugat-európai társadalomba születtünk volna, akkor vajon kezébe venné-e valaki az Alan Ford-képregényeket? Erősen kételkedem ebben, s ilyen tekintetben egy óriási élmény kimaradt volna az életünkből. Igaz, Bob Rockot, a TNT csapat egyik oszlopos tagját idézve azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy jobb száz évig milliomosként élni, mint hét napig nyomorogni.
