„Ha újra lehetne kezdeni, akkor ugyanezt újraélném, az utolsó percig, mozdulatig mindent elvállalnék, annak ellenére, hogy voltak nehéz időszakok is” – mondja Szeli Miklós, aki negyvenegy évet töltött el a Magyar Szóban. Legendás emlékű mentorai méltó utódjaként számos munkakörben emelte mindannyiunk számára magasra a lécet, volt fordító napi húsz-egynéhány flekk teljesítménnyel, riporter, főszerkesztő-helyettes, címszerkesztő.
A folytonosság élő jelképeként eközben mindig ugyanazon a helyen ült. Így válhat egy a deszk végében levő irodaszék szerkesztőségi középponttá, és így lesz egy ember személye és feledhetetlen humora, aki a szörnyűséget is a vidámabb oldaláról tudta láttatni, pótolhatatlan hiánnyá. Gyakran fölemelte a hangját, de mindig a Magyar Szó okán, leginkább egy elrontott cím vagy mondat miatt. Ilyenkor mindig érdemes volt fülelni, hogy később min morog magában, mert tanulhattunk belőle.
Milyen volt az első napod a Magyar Szóban?
– Emlékezetes. Odaültettek a deszk végébe – negyvenegy éven át végig ez maradt a helyem. Az ablakban, az akváriumok között, rengeteg régi újságot, cikket, fényképet tároltak. Egy borítékban megtaláltam a Keyston fotószolgálatnak a képeit is, amikor kibontottam, volt mit látnom, az Apollo évekkel korábbi Holdra szállásának a színes fotói voltak! Mindegyikre rá volt írva, hogy felhasználás után kötelező visszaküldeni. Erre én fogtam és „megmentettem őket”, ma is ott fekszik a fiókomban a többtucatnyi, Holdon készült színes diafelvétel.
Eredetileg fotós szerettél volna lenni.
– Hetvenben a Magyar Szóban meghirdettek egy pályázatot fotósok részére, de nem sikerült, Ifjú Gábort és Német Mátyást vették fel. Segédoperatőrként jó munkahelyem volt a tévében, ezért nem nagyon bántam. Egy év sem múlt el, Lovas István rábeszélt bennünket, Bordás Győzőt meg engem, hogy jelentkezzünk egy újabb pályázatra újságírónak, így kerültem a laphoz, meg Győző is.
Hihetetlen történeteket hallani az újságírói nevelés egykori kemény módszereiről, kezdőként, gondolom, veled is megtörtént, hogy a szemétkosárban kötött ki az írásod.
– Megtörtént, hogy meg is jelent. A kezdőknek ekkor ez volt az esemény. Öten-hatan dolgoztunk ugyanazon a témán, az újvidéki rovat szerkesztője, Szavics Gyurka mindig azt mondta: a legjobb kerül be! A legjobb pedig a Bozsoki Ernőé volt, neki ugyanis legalább már nyolcéves munkatapasztalata volt. Ennek ellenére senki sem csapta össze, mert minden kéziratot elolvastak és véleményeztek. Szavics Gyurkának gyerekkorában, a háború után egy visszamaradt gránát levitte a kezét. Fél kezével, a kis csonkkal tudta irányítani a papírt az asztalon, nézett a szemedbe kegyetlen, szúrós tekintettel, a maradék könyökével letolta a kéziratot a földre, majd szépen a lábával berúgta az asztal alá. Első alkalommal, amikor ezt velem is megtette, az jutott eszembe, hogy a klasszikus spagettiwesternben a revolverhősök néznek így egymás szemébe, mielőtt előrántják a pisztolyt. Anyaghiány esetén nagy ritkán megesett, hogy odaszólt: Van-e még ember a fedélzeten?, Hol is az a kézirat? Mi kezdők még ott kókadoztunk a szerkesztőségben, ilyenkor előkotortuk az asztal alól a gépelt flekkeket, ő pedig az ép kezével kisimogatta a gyűrött papírt. Ha megjelent valami tőled, biztos lehettél abban, hogy azok szerint, akik a kéziratokat gondozzák – a szerkesztő, a lektor, műszaki szerkesztő szerint –, jó munkát végeztél, és büszke lehettél. Persze sokkal több újságíró volt, mint most, így ők megengedhették ezt maguknak. Okosan, folytonosságban gondolkoztak, így állandóan kinevelődött egy új generáció. Velük nem történhetett meg az, ami a mi nemzedékünkkel, hogy elrontottuk.
Úgy véled, hogy mára generációs űr támadt a Magyar Szóban?
– Egy hatalmas űr.
Az űr is átjárható, bizonyíték erre a Holdra szállás. Van még a tarsolyodban a Holdra szállási fotókhoz hasonló történetekből?
– Sokszor vontak felelősségre bennünket olyan apróságok miatt, ami ma elképzelhetetlen lenne. Ilyen volt például Jovanka kontyának az esete. Tito még javában járta az országot, világot, de hitveséről, Jovanka Brozról nem volt már szabad közölni semmit, még annyit sem, hogy él vagy hal. Egy napon egy Tanjug-fotó jelent meg a címoldalunkon Tito elnökről meg kíséretéről, a kép szélén valami sötét folttal, amely egy fekete kontynak is tűnhetett. Jött is rögtön a pártfenyegetés, hogy ki követte el ezt a hallatlan vétséget, mert azok az emberek csak úgy tudtak gondolkodni: ha Tito van a képen, akkor ott az a konty egyedül Jovankáé lehet, ő pedig büntetés alatt van! Velem is megesett ehhez hasonló, amikor az autós rovatot szerkesztettem. Az akkori legújabb Volkswagen képe olyan háttérrel jelent meg, hogy aki nagyon azt akarta, az úgy láthatta, hogy rengeteg apró horogkeresztből áll a háttérraszter. Mondanom sem kell, műszaki hiba volt.
Mit tudsz a vadvezérről, amit a mai napig sokan emlegetnek?
– Sokan és sokféleképp emlegetik, de mindig egy kicsit másként, mint ahogy megtörtént harminchat évvel ezelőtt. A nyomtatásban hadvezér helyett vadvezér lett hőn szeretett vezérünkből. Így jelent meg a mondat: „Tito elvtárs, nemzeteink és nemzetiségeink legnagyobb fia és vadvezére”. Én voltam, aki fordítóként elkövette, persze nem így diktáltam, a szedő tévedett, összecserélte a h-t és a v-t. Nem volt benne semmi szándékosság.
Avizsgálat, gondolom, nem maradt el.
– Reggel nyolc óra körül – még aludtunk – a sofőrünk, Stojan dörömbölt nálunk, és mivel nem jöttünk ki, beugrott a kapun. „Gyerek, mondta, akkora bajt csináltál, hogy az egész tartományi belügy ott áll a főnökkel együtt, és téged várnak.” A bejáratnál, Mayer Ottmár szobra előtt ballonkabátos belügyesek mászkáltak, a szaguk is elárulta őket messziről, hogy kik. Akivel csak találkoztam a lépcsőkön, az mind lesütött szemmel, szótlanul osont el mellettem. Ismerni sem akartak. Megláttam a lektorunkat, aki azzal fogadott: te, ugye biztos vagy abban, hogy nem mi követtük el a hibát? Mondtam, hogy igen. Ezt a kézirattal bizonyíthattuk volna, de nyoma veszett, valószínűleg a korrektorok tüntették el. Napok után előkerült, és kiderült, hogy egyértelműen nyomdahiba történt.
Megbüntettek valakit emiatt?
– A szedőt áthelyezték más munkakörbe. A korrektor is nyilván megkapta a fejmosást, de nem emlékszem, hogy emiatt valakinek komolyabb bántódása esett volna.
Miért is volt az ismert professzor, irodalomtörténész fia fordító tizenéveken át?
– A katonaság utáni első munkanapomon kigyulladt egy bútorraktár a Munkás utcában, amiről én tudósítottam. Ez volt a leszerelésem utáni első és utolsó újságírói munkám, a főnökség másnap közölte, hogy áttesznek a fordítószolgálatra, azzal a gyerekes magyarázattal, hogy jól tudok szerbül.
A cikknek köze volt hozzá?
– Nem. Később a kollégáktól megtudtam, miért történt. „Bolond – mondták –, hát azért, mert nem vagy párttag, lépj be, legyél ifjúkommunista, könyökölj egy kicsit, és két éven belül akár főszerkesztő is lehet belőled!” A szerkesztőségben csak ketten-hárman voltunk párton kívüliek: a Bodrits Pista bácsi, a Csergő Béla, a Kollárs István... Bántani nem bántottak bennünket, a fizetés sem volt rossz, de mintha nem is lettünk volna ott, el volt zárva előlünk a karrier útja.
Miért nem voltál hajlandó belépni a pártba?
– Nem akartam, láttam itthon, hogy apámmal mit tesz a párt. Tanúja voltam, hogy „hajnali” hét órakor jön egy nagy fekete autó, kiszáll egy elvtárs belőle, becsönget, egyeztet az öregemmel, aki csendben felöltözik, és elmennek. Amikor hazajött, elmesélte, hogy Stipan Kopilović tartományi párttitkár, aki félkezű volt, és valami néphős is – szakmája szerint talán kárpitosmester –, a fakezével verte az asztalt, és ordítozott: „Jesi li me razumeo profesore? Đavola, k..rac si me razumeo!” (Megértettél, tanár úr? Az ördögöt, a f..szomat sem értettél meg!) A „bűne” azt volt, hogy egy magyarországi egyetemi (hatványozott bűn: hungarológusokból álló) küldöttség érkezett, és az apám ezt elmulasztotta idejében jelenteni a pártbizottságban. Más ok is volt, azért sem voltam hajlandó belépni, mert levetették velem a nagyanyámtól kapott, nyakamban hordott keresztet a Magyar Szóban ezekkel a szavakkal: „Nem ezt vártuk a Szeli tanár fiától!”
Hogyan sikerült a gépies fordítói munkához motivációt találni magadban?
– A munkahely az munkahely, a Magyar Szóban dolgozni abban az időben nagy szó volt, nagyon nagy, és a keresetem sem volt rossz. Az első fizetésem gyakornokként 1200 dinár volt, ezen 1000 liter benzint lehetett venni! Ötven dinárba került akkor egy albérleti szoba. A fordítóknak 8 flekk volt a napi norma, csakhogy akkoriban 25–30 flekkes, azaz 750–900 soros pártbeszámolók hangzottak el. Magánjáró, üres politikai dumák voltak ezek, amelyeket kötelezően közölni kellett. Mi, pártonkívüliek, fordítottuk: én és Kollárs Pista. A kollégák nem hitték el, hogy mi ketten ennyit dolgozunk, a vezetőség kitalálta, hogy a jövőben mindennap alá kell írni a sorok száma szerint. Ekkor én is elővettem egy listát, beírtam a dátumot, a sorok számát, és a nap végén elvittem a deszkfőnöknek, hogy írja alá, aki meg is tette. Így kifizették a pluszmunkát is. Nekem van a legnagyobb deszkfőnöki aláírás-gyűjteményem!
Mikor helyeztek vissza újságírói munkakörbe?
– Sinkovits Péter utolsó főszerkesztői napján lementem hozzá, és mondtam neki, Péter, neked ma még van aláírási jogod, légy szíves, tegyél vissza újságírónak! Ez meg is történt.
Ez a joghurtforradalom után volt.
– A kommunista párt akkor már szinte felbomlott. A vállalati párttitkárunk egy nap így szólt: akinek nem kell már a pártkönyvecske, csak dobja ide a fiókba, ne a kukába, egyszer majd visszaviszem.
A politikai nyomásgyakorlásnak egy új korszaka kezdődött akkor, a Magyar Szót is megpróbálták beállítani a kiszolgáló médiumok sorába.
– A belgrádi lapok közül szinte mind be is adta a derekát. Mi nem. Bárki felütheti az újságot, és elolvashatja, hogyan írtunk a nyolcvanas évek végén. Milošević idejében mintha ránk hagyták volna. Persze, módjával, mértékkel.
Miért,egyfajta biztonsági szelep volt a lap?
– A Magyar Szó úgysem tudta volna befolyásolni a horvátországi és a boszniai háborút, a horvát–szerb, pravoszláv–katolikus ősi ellentéteket. Nem politikaformáló és irányadó ebben egy kisebbségi lap. A mindenfelé ható politikai nyomásgyakorlás előtt mi pedig nem hajoltunk meg. Bálint Sándor főszerkesztő a kilencvenes években, különösen a NATO-bombázások alatt gyakran emlegette: már megint a borotvaélen táncolunk! Sohasem tudhattuk, hogy reggel ott lesz-e a rendőrség. Néha jött is, de csak az áramfejlesztőt akarta, azt se adtuk. Ma is megvan. Én azonban nem emlékszem arra, hogy valaki (a deszken kívül) annyira habzó szájjal szidta volna ezt az egészet, amibe belecsöppentünk, inkább gyakran humorizáltunk a nyomoron, a politikai nyomásgyakorláson. Valaki azt találta mondani a szerkesztőségben, hogy én olyan kicsiszoltan tudok írni a szörnyűségekről is, hogy előbb-utóbb szobrot fognak állítani nekem a Magyar Szó bejáratánál. Ifjúkori barátom, Kollárs István – minden idők legjobb deszkfőnöke – hozzáfűzte: „Az nem lesz jó, mert hogyan nézne ki Mayer Ottmár mellett az ő mellszobra kilógó nyelvvel, kiguvadt szemmel, elkékült pofával.” Miért? – kérdezték. Azért, mert akasztás lesz a vége! – válaszolta. Így viccelődtünk.
Másokkal ellentétben azon viszontsohasem hallottalak viccelődni, ha valami ordító hibára bukkantál a Magyar Szóban.Ma mi bosszant föl leginkább a lapot olvasva?
– A gyakran borzalmas címek, a szöveg is sokszor olyan igénytelen, mintha egy magyarországi vidéki faliújságból ollózták volna. Félvállról kezelt szövegek, nyegle írásmód. Ócska fővárosi bulvárlapstílus is, ami soha nem volt jellemző erre a lapra, amelyet egykor mint a legjobb magyar nyelvű napilapot emlegettek.
