Szerbiában a gazdasági helyzet egyre fokozódik – állapítható meg annak ellenére, hogy bizonyos mutatóink (pl. a munkanélküliségi) enyhén javultak. Lényegében azonban nem történik semmi, kivéve az indulatosabbá váló verbális dialógusokat. Reformokról, átalakításról, privatizációs és új munkaügyi törvényről beszélnek, a szakszervezetek pedig sztrájkkal fenyegetőznek. Az év első négy hónapjában 91,7 milliárd dinárt tett ki a költségvetési deficit, elérve az egész évre tervezett szintet. A közadósság is csak gyarapodik. A helyzetet súlyosbítja, hogy Szerbia az utóbbi öt évben már harmadszor süllyed recesszióba, ami csökkenti annak az esélyét, hogy a bajokat sikerül majd „kinőni”.
A nemzetközi gazdasági helyzet stabilizálódni látszik, még a fel-fellángoló és sok bizonytalanságot magukban hordozó fegyveres konfliktusok ellenére is. Általánosságban javulás tapasztalható az államok költségvetési egyensúlyában, jobb az államháztartások helyzete, mint néhány évvel ezelőtt volt. A munkaerőpiac azonban még mindig nem tud kibontakozni és terebélyesedni. Nehezen jönnek létre új munkahelyek. Ebből arra lehet következtetni, hogy a világgazdaság egészében a stabil és számottevő gazdasági növekedés kialakulásának alapjai még hiányoznak. Ezek a körülmények stabilizálják a nullához közelítő kamatszintet a fejlett világban. Amerikában a FED már hónapok óta szigorításokról beszél, mégis valószínűsíthető, hogy akár még két-három évig sem fognak jelentősen változtatni aktuális politikájukon. Ugyanez mondható el Európáról és Japánról is. A pénznyomtatás úgy tűnik, folytatódhat, anélkül, hogy inflációt okozna, azt gátolják ugyanis az egyéb körülmények. Szakmai szempontból erre azt szokták mondani, ideális a környezet új beruházások elindításához.
A beruházási ciklus ajánlott elindításával kapcsolatban ellentétes véleményeket, „jövendöléseket” is olvashatunk. Ezek elsősorban azon alapszanak, hogy a világ jegybankjainak előbb vagy utóbb mégis a monetáris szigorítás útjára kell majd lépni, ellenkező esetben elszabadul az infláció. A strukturális reformok előtt álló feltörekvő piacok egy kialakuló tőkehiány következtében légüres térben találják majd magukat, ahol gyorsan „fuldokolni” kezdenek. A feltörekvők fizetőeszközeire jelentős gyengülés vár, a kamatok felszöknek, a fejlett világból érkező tőkebeáramlás elakad. Michael Spence Nobel-emlékdíjas közgazdász szerint azonban ez a teória egy végzetes félreértésen alapul: azon, hogy a feltörekvő piacoknak a stabil növekedéshez feltétlenül szükségük van a külföldi tőkére. Úgy véli, hogy ez a megállapítás nem fedi a valóságot. Spence szerint a világháború óta egyetlen olyan sikeressé váló feltörekvő piac sem volt, amely a felemelkedését a külföldi tőkének köszönhette volna. Azok voltak sikeresek, akik saját erőből, hazai pénzekből, hazai megtakarításból finanszírozták a beruházásokat. A professzor szerint az a helyes út, ha egy ország a hazai megtakarításokból finanszírozza a beruházásokat, a külföldi tőkére pedig csak korlátozott mértékben alapoz. Az utóbbi időszak eseményei úgy tűnik, valóban Spence professzort igazolják. Azok a feltörekvő piacok kerültek bajba, amelyek előzőleg túlzottan vagy kizárólag a külföldi tőkére alapoztak.
Sohasem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy minden ország helyzete specifikus, de megállapítható, hogy a sikeres felzárkózás mögött általában azonos okok húzódnak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy jó startpozíciót jelent, ha kedvezőtlen helyzetből indul valaki. Paradox módon, a tapasztalatok azt mutatják, nem elég a természeti kincsekben való bővelkedés. Az emberek tudásán és – nem utolsósorban – az adott társadalom értékrendjén múlik a gazdasági siker. Ezenkívül a kormányzás minősége számít még döntő tényezőnek.
Fontos felhívni a figyelmet egy másik tévhitre is. Egy olyan közepesen fejlett gazdaság, mint a szerbiai, ma már nem az alacsony bérszinttel, hanem tudással, versenyképes kormányzással, jó oktatással kell hogy versenyezzen, mert csak ez hozhat valódi eredményeket. Amíg a képzett szakemberek elhagyják az országot, amíg nem tudunk hatékony adórendszerrel, jó közszolgáltatással, tudással, minőségi szakképzéssel, az élet minden területére kiterjedő innovációval, stabil és hatékony kormányzással versenyezni, nem fogunk előbbre jutni. Olyan korszakban élünk, amikor csak a tudásalapon szerveződő ország képes a fejlődésre, azáltal pedig az életkörülményeinek javítására. Az elkövetkező időszak fejleményei fogják megmutatni, hogy politikusaink megelégszenek-e azzal, hogy erőfeszítéseik árán minden szinten hatalomra kerüljenek, vagy valóban bekövetkezik egy minőségi változás is.
