2024. március 29., péntek

Nem, hanem…

Némely felmérések alapján Szerbia polgárainak többsége hisz egy szebb jövőben, ezalatt stabilabb gazdaságot, magasabb életszínvonalat, csökkenő munkanélküliséget ért. Bizonyos jelenségek viszont ennek éppen az ellenkezőjére engednek következtetni. Az elvándorlás, a nem halványuló szürkegazdaság, az egyéb negatív jelzőkkel illethető társadalmi jelenségek azt sugallják, nagyon sokan mégsem hisznek abban, hogy éppen egy dicső korszak küszöbére léptünk.

Elkezdődött a nyár. Az utcákon a járókelők arcán gyakrabban villan meg egy-egy mosoly. Ha hivatalosan nem is csökkent a 20 százalék feletti munkanélküliségi ráta, most mégis sokan találtak valamilyen idénymunkát maguknak. A közszférában kilátásba helyezett létszám- és bércsökkentést egyelőre elhalasztották, így legalább őszig azok is fellélegezhetnek, akiknek úgymond már kifelé állt a rúdjuk. Az ország vezetői minden szinten takarékosságot szorgalmaznak, a gyakorlatban azonban ennek egyelőre nem sok a foganatja. A munkafelügyelőség és az adóhivatal, úgy tűnik, nem képes hatékonyan fellépni a szürkegazdaság visszaszorításában. A figyelem mindig másra terelődik, most például leváltották az összes rendőrségi igazgatóság vezetőjét. Az indoklás szerint azért, mert a miniszterelnök nem elégedett a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemben felmutatott eredményekkel. Nem zárható ki, sőt logikus folytatásnak tűnhet, ha a közeljövőben az adóhatóság és a felügyelői szolgálatok is sorra kerülnek. Nagyon sok lenne a tennivaló egyébként az említett területeken, hiszen a büntetőpolitika, a törvényes keretek sem minden esetben megfelelőek.

Szerbiában készülőben van az új munkaügyi törvény tervezete. A javaslat beterjesztői szerint az új munkatörvény alkalmazása révén a munkáltatóknak csökkennek majd a foglalkoztatásból eredő költségeik.

A szakszervezetek többségében azonban másként gondolják. Szerintük a szerbiai munkatörvény javaslata messze a legrosszabb az egész Délkelet-Európában, beleértve az Európai Unió tagállamait is. A javaslattevők szerint viszont a szakszervezeti elégedetlenség csupán annak a jele, hogy a kormány végre teszi a dolgát. A munkaügyi törvény egyébként – legyen a jelenlegi helyzetben a lehető legjobb – önmagában nem fogja fellendíteni a gazdaságot. Az esetleges jövőbeni pozitív fejleményeknek mindenképpen előfeltétele e területnek a hatékony szabályozása is. A túlméretezett és túl költséges államgépezet leépítésének szükségessége már régóta téma Szerbiában, valódi előrelépés azonban nemigen történt az utóbbi időben ezen a területen sem. Nem kétséges azonban, hogy a kormány nagyon nehéz helyzetben van. A mozgástér beszűkült, a közszférában esedékes leépítéseket pedig olyan összehangolt és jól megtervezett módon kell végrehajtani, hogy a lehető legkevésbé befolyásolják az ellátórendszerek működését, ne váltsanak ki általános társadalmi elégedetlenségi hullámot.

Eközben az ország eladósodása gyors tempóban folytatódik. A közadósság meghaladja a 20,65 milliárd eurót, ami az ország idénre tervezett bruttó hazai termék csupán 66 százaléka, holott a törvényes adósságkeret 45 százalékot irányoz elő, ezt azonban már régen átléptük. A szakemberek kiszámították, hogy az eladósodás olyan rohamos tempóban zajlik, hogy az ország közadóssága mindennap másfél millió euróval növekszik, ami fenntarthatatlan. Ha ezt nem sikerül megállítani, az államcsőd elkerülhetetlenné válik. A hivatalosan közzétett adatok szerint csak májusban Szerbia államadóssága 54 millió euróval emelkedett, az államháztartás hiánya pedig folyamatosan nő. Az év végére a deficit valószínűleg eléri a kétmilliárd eurót, a legmagasabb szintet az ország újabb kori történetében. Az 1993/94-es hiperinfláció óta nem volt ekkora a hiány. Ez azt jelenti, hogy ha az államadósság tovább növekszik, az év végéig megközelíti a GDP 70 százalékát.

Időnként olyan vélemények hallatszanak, melyek szerint minden gondunk abból ered, hogy az (egykori) országot még a titói korszakban túlzottan eladósították. A nacionalizmus fellángolása, a polgárháború kitörése, az egykori Jugoszlávia felbomlása sokak szerint mind-mind visszavezethető az eladósításra. Megdöbbentő tény, hogy a délszláv utódállamok adóssága összességében ma már elérte a 90 milliárd eurót. Jugoszlávia széthullása előtt viszont ez az összeg – természetesen átszámítva, mert euró akkor még nem volt – mindössze 20 milliárdra becsülhető. Szerbia adóssága jelenleg már valamivel magasabb ennél az összegnél. Szlovénia és Horvátország van az első és a második helyen, fejenként csaknem 28 milliárdos adóssággal, Bosznia-Hercegovina 5,5 milliárddal, Macedónia 2,7-tel és Montenegró 1,7-tel követi őket a sorban. Mindez felfogható úgy is, mint az egykor szorosan együttműködő, egymás piacaiból kölcsönönösen profitáló, egyéb kölcsönös kapcsolatokra épülő viszonyok megszűnésének egyenes következménye.